Kedves Olvasóim!
Sokan kérdeztétek már tőlem, hogy milyen az élet az osztrák oviban, mennyiben más, miben hasonló, milyenek a gyerekek és még sorolhatnám a kérdéseket. Ennek tükrében biztos voltam abban, hogy ha kell, több alkalmat is szánok a részletes bemutatásra. Már azt is kitaláltam, hogy Élet az osztrák oviban lesz a címe az írásaimnak, 1., 2., és még amennyi szükséges fejezetszámmal. Nekiültem, hogy eleget tegyek ígéretemnek, de egyik írásom sem tetszett. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy a már korábban összegyűjtött címekbe fogom beleágyazni a különbséget, hasonlóságot a magyar és az osztrák viszonyokat illetően. Mert azt már itt a bevezetőben kijelenthetem, hogy a nevelési kérdések, nehézségek, kihívások itt is szinte ugyanazok, mint otthon. Mai írásom témája is határok nélkül aktuális és fontos!
Fontosnak tartom, hogy írjak a címbe rejtett témáról, mert – sajnos – inkább több, mint kevesebb család estében tapasztalom, hogy nem igazán tudják a két intézmény között a határt, és főleg azt, hogy kinek, mi a feladata! Igen, intézménynek neveztem az óvodát és a családot is, mert így tanultuk a főiskolán. És ha jobban belegondolunk, mindkét egység egy-egy olyan szervezet, amely létrehoz, felhasznál, gyarapodik, néha csökken, és örökké mozgásban van. Pont, mint egy akármilyen nagyvállalat. Ahol – mindannyiunk számára – evidens szabályok, feladatok és határok vannak, hiszen ezek nélkül nem tudna működni az adott szervezet. Én pont ezt vetítem ki a családra és az óvodára is: mindkettőnek megvan a maga feladata és kötelezettsége a résztvevőkkel szemben szigorú határokkal, amiket be kell tartani és tartatni. Egy gyermek életében az elsődleges nevelési színtér a család. Sajnos a mai rohanó, teljesítményorientált világunkban az a tendencia, hogy a szülőknek egyre kevesebb ideje jut gyermekükre. Ebből következik az, hogy ezen felnőttek egyre nagyobb elvárásokat támasztanak az óvodával, a pedagógusokkal szemben, pláne ha még fizetnek is érte, és egy idő után eljut oda a nevelők és a szülők kapcsolata, hogy csak a számonkérésről szól az a néhány perc, amit reggel és délután együtt töltenek. Ez már magában lehangoló, de az igazán elkeserítő az, amikor olyan dolgokat kérnek rajtunk, pedagógusokon számon, ami nem CSAK a mi feladatunk lenne. Vegyünk egy mindennapos példát, az öltözködést: 2 éves kor után már elvárható a mazsoláktól, hogy legalább próbálkozzanak egyedül is az öltözködéssel, 3 évesen pedig már egy-két ruhát egyedül is le-/fel kell tudniuk venni. Az oviban ez azért is nagyon fontos, mert ott legalább 15-20 gyereket kell a pedagógusoknak felöltöztetnie, illetve levetkőztetnie, és óriási segítség, ha a gyerekek önállóan is képesek erre. A motiváció nagyon egyszerű: a manóknak egy öleléssel, puszival, dicsérettel olyan leírhatatlanul nagy sikerélményt tudunk szerezni, hogy ez bőven elég arra, hogy a későbbiekben is vágyjon erre az érzésre, tehát egyedül öltözzön-vetkőzzön. A teljes siker azonban csak akkor garantált, ha ebben a család és óvoda párhuzamosan támogatja a kicsit!!!! Szinkronban, közösen, azonos módon! Hiába kezdjük el mi az oviban az önállóságra nevelést, ha otthon mindent megcsinálnak a gyereknek és helyettük. Mivel a gyerek részéről normális módon a kötődés sokkal erősebb a család felé, azt fogja etalonnak tekinteni, amit otthon lát. Jogosan fogja a pedagógust közellenségnek tekinteni, hogy ő nem mindig segít neki ebben-abban, úgy, mint anya, és az ilyen nebulókat sokkal nehezebb rávenni arra, hogy vágjanak bele az önállóbb életmódba, mint azokat a gyerekeket, akik otthonról is ezt a nevelést, támogatást kapják. A „hab a tortán” egy pedagógus életében pedig az, amikor vért izzadva elindul a gyerekkel az önállóság útján, majd a kedves szülők minden visszafogottság nélkül szidják le a nevelőt, hogy az ő gyerekük miért nem tud olyan önállóan bizonyos dolgokat, mint a másik csoporttárs?!?!? Nem könnyű…
Mint eddig mindig, most is Szemetek Fénye érdekében kérlek Benneteket, hogy sértődés nélkül működjetek közre a pedagógusokkal abban az esetben is, ha netán valamire ők hívják fel a figyelmeteket és nem Ti magatok jöttök rá a dologra. Én azt is szoktam mondani a szülőknek egy-egy ilyen újabb lépcsőfokhoz érve, hogy gondoljanak csak vissza a saját gyerekkorukra, milyen érzés is volt anno, amikor anyukájuk büszkén ölelte őket át, mert valami új dolgot valósítottak meg! És ez azért jöhetett létre, mert akkor az ő anyukájuk adott teret az ő megvalósulásuknak, kibontakozásuknak! Arról nem is beszélve, hogy minél több mindenben hagyjuk önállósodni gyermekeinket koruknak megfelelően persze, annál nagyobb lesz a mi szabadságunk is!
Köszönöm, hogy szárnyakat adtok Apróságaitoknak!
Üdv,
Kiki
