Sziasztok!
Úgy elrepült két hét az utolsó írásom óta, hogy magam is csak pislogok! :) Már csak azért is, mert januárban ezidáig mindig olyan komótasan, csendesen és lassan múlt az idő. De - szerencsére - az idei év első hónapja máshogy működik. És ez jó! :)
A dolgos hétköznapok és a szusszanósabb hétvégék alatt gondolatban itt is jártam, ami annyit jelent, hogy figyeltem, hallgattam, beszélgettem - azaz infókat gyűjtöttem, hogy kit, mi érdekel, foglalkoztat, milyen nehézségekkel áll szemben gyermeke formálásában és persze olvastam a leveleket, amiket írtatok. Ezúttal is köszönöm! :)
Az egyik kedves Anyuka tollából jött az a téma, amit írásom címe is takar. Egész konkrétan arról van szó, hogyan is lehet megtanítani csemeténket arra, hogy egyedül is el tudja magát foglalni és legyen idő azokra a dolgokra, amiket az előző írásomban említettem: egy gyors teregetésre, mosogatásre, rendrakás vagy csak leülni egy pár percre és gondosan csinálni a semmit :) Mert ugyebár ez is jól tud esni időnként... :)
Hiába teltek, múltak a napok, sajnos nem fogalmazódott meg bennem semmilyen konkrét receptúra a kérdést illetően. Néztem, figyeltem a körülöttem lévő gyermekeket, de ez sem segített sokat. Már csak ha magamból indulok ki, sem tudok bíztatót mondani, mert annak idején én is az a fajta gyerkőc voltam, akivel közel 24 órában kellett foglalkozni. Nem igazán ment az egyedül játszás - Édesanyám elmesélése szerint. Szóval sajnos, ez az egész nagy részben adottság és természet kérdése. Persze azért rá lehet segíteni, de garancia nincs.
Ha megróbálok általánosságban fogalmazni, akkor azt mondhatom, hogy ez a dolog az első gyermek esetében szokott a legkevésbé működni, hiszen a szülők számára gyermekük a legfontosabb és a gyermek iránti szülői rajongás automatikusan azt váltja ki az emberből, hogy ő maga is legszívesebben a gyermekével tölti az időt. Az újdonság hatásának köszönhetően ilyenkor az összes feladat, egyéb teendő, házi munka a háttérbe szorul és minden a gyerek körül forog. Fantasztikus érzés látni, amikor két lego darabot először összeilleszt, a puzzle játék első két darabja egymásra talál husos kis ujjacskái között, megépül az első ház, vár vagy egyszer csak, meseolvasás közben szemünk fénye rábök a mesében szereplő kismackó képére. Átérzem, megértem, és pontosan tudom, mit éltek át, mert az ilyen pillanatokból már nekem is sok jutott, és csordultig telt az én szívem is boldogsággal minden alkalommal. Amikor ezek a jelenségek beindulnak a gyerekek életében, akkor lehet(ne) óvatosan "leválni" róluk. Fokozatosan. Mint egy beszoktatásnál. Először csak üljünk mellette és nézzük, ahogy játszik, alkot. Ilyenkor tudunk beszélgetni, ott vagyunk, ha segíségre lenne szüksége, de nem kell minden áron már belefolyni a tevékenységébe. Amikor azt látjuk, hogy a gyermek jól érzi magát ebben a formában is, akkor meg lehet tenni az első lépést: mondjuk kimegyünk a konyhába meginni egy pohár vizet, amit a gyerekkel közlünk is, majd utána visszamegyünk hozzá. Ez picit tovább is tarthat, mint ha komolyan csak egy pohár vizet innánk, fél fülünk úgy is a gyerekszobában marad. Ha visszementünk és a gyermek netán erről nem is vesz tudomást, annyira elmélyült a játékában, akkor nem érdemes kizökkenteni, hagyjuk őt, had élje meg egyedül is a történéseket. Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől fogva minden nap órákig el fog játszani egyedül és nyugodatn ébredhetünk azzal a gondolattal, hogy ma minden házimunka-restanciánkat pótolni tudjuk, hiszen a gyerekek napjai sem egyformák. Fontosnak tartom, hogy ha egy közös játékból "szállunk ki", mert érezzük, hogy most a kicsi egyedül is jól lesz, akkor közöljük vele, hogy kimegyünk a másik szobába, ne osonjunk ki észrevétlenül, mert ez rosszul sülhet el. Egyszer csak felnéz a játékból, visszatér a valóságba és nem látja maga mellett édesanyját. Megijed és az az emlék marad meg benne, hogy ha játszik, anya szó nélkül eltűnik mellőle, tehát ez nem jó, nem akarja meg többé ezt a szituációt. Nem akar majd egyedül játszani, pláne másik helyiségben. Őszintén és fokozatosan. Ez két alappillére ennek a folyamatnak - is :)
Ahogy fentebb írtam, semmi garancia nincs, hogy minden gyermek egyedül is el fog tudni játszani. Ebben az esetben érdemes olyan tevékenységeket kitalálni neki, ami leköti őt: kirakós, színező, kicsi gyerekek esetén olyan játékok, ahol pakolni, rendezni, tevékenykedni lehet, mint pl. egy babakonyha. Meg lehet őt bízni azzal, hogy süssön, főzzön nekünk valamit, ami persze náluk elkészülhet fél másodperc alatt is :), de ez tovább folytatható azzal, hogy odatesszük kedvenc babáit, plüssállatait és bíztatjuk őt, hogy főzzön nekik is, etesse meg őket, ahogy anya is tette vele. Tudom, főzés közben is odarohanhatnak hozzátok, hogy menjetek, nézzétek meg, milyen szépen megterített, hogy kóstold meg Te is, amit főzött, de legalább próbáljuk megteremteni a helyzetet, hogy rá tudjon érezni az egyedül játszás örömére is! És amíg ő tesz-vesz, addig mi is ezt tehetjük! De a gyerek tudjon róla!
Szerettem volna sokkal konrétabb és segítőkészebb lenni, de a gyereknevelés nem megy könyvekből és papírforma szerint. Nincs sajnos minden helyzetre kész recept, de sok múlik azon, hogy mi, felnőttek mennyit teszünk a kitűzött cél megvalósulásáért. Van-e türelmünk kipróbálni többféle módszert, míg megtaláljuk a leghatékonyabbat?!?!?
Jó hétvégét Mindenkinek!
üdv,
Kiki
