Sziasztok!
Már vártam, hogy újra írhassak Nektek, mert az elmúlt pár napot a dolgos hétköznapok mellett azzal is töltöttem, hogy nyitott szemmel és füllel jártam a világban, fel- és megjegyezve minden olyan témát, ami érdekelhet Benneteket, vagy érintheti a gyermeknevelést.
Akármennyire sem jó leírni, vagy szembenézni a ténnyel, manapság nagyon sok gyermek élete alakul úgy, hogy szülei nem maradnak együtt, útjaik külön válnak. Ha a felnőttek kapcsolata eljut odáig, amikor késdobálás, ordibálás és súlyos szavak röpködenk a levegőben, a két ember már nem tud egymással megbékélni, akkor a gyermek szempontjából azért jó szülei szétválása, mert nem kell egy állandó feszült, mérges és szomorú környezetben élnie. Avval, hogy a szülők elválnak, minden ezzel járó nehézség ellnére is adnak maguknak és a másiknak egy esélyt arra, hogy egy új fejezet induljon el életükben, ami nagyon sok jót is tartogat számukra. Nem feltétlenül egy új társ fogja ezt jelenteni, hanem miután az ember kiheverte az elválással és a válással járó fájdalmakat, nehézségeket, és megpróbálja ügyesen átformálni életét, akkor a gyerek mellett juthat idő magára is. És mindannyian tudjuk, hogy ha belül béke van, akkor a többi dolog is sokkal könnyebben jön, megy... :)
Ha az élet egy olyan embert sodor mellénk, akihez vonzódni kezdünk és ez a vonzódás viszonzásra talál, akkor a következő nagy lépés az lesz, hogy az illető életünk részévé válik. Fokozatosan, egyre inkább. Teljesen érhető módon nagyon sokakat gondolkodásra és megtorpanásra késztet ez az amúgy természetesnek tűnő dolog, amikor már van mellette egy vagy több gyerek. Érthető. Jogos. Logikus. DE! Én arra bíztatlak Titeket, Kedves Egyedülálló Szülők, hogy próbáljátok meg a lehető legtöbb temészetességgel bevezetni gyermeketek életébe új párotokat! A megismerkedés és az összeszoktatás mikéntjét értelem szerűen befolyásolja a gyermek kora is, de alapszabály a természetesség! Ezt tanácsoltam annak a Barátnőmnek is, aki néhány hónapja vált el 2 éves kisfia apukájától és nem olyan régen új férfi lépett az életébe: légy mindig őszinte a fiaddal és soha ne csinálj bolhából elefántot! Indulj ki abból, hogy ha Te boldog vagy és kiegyensúlyozott, akkor azt a kisfiad is érzékelni fogja, megéli, mindenfajta magyarázkodás nélkül, és ő is boldog lesz! Ugyan egy kétéves kissráccal nem lehet megbeszélni az élet nagy dolgait, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet beszélni róla! Óriási a különbség a két igekötő között (meg- és át), létjogosultsága azonban mindkettőnek van! Ha már ott tart az új kapcsolat, hogy együtt is ébredtek néha napján, akkor ezt mondd el a fiadnak! "Ő" ma itt alszik, itt lesz reggel, amikor felébredsz, együtt fogunk reggelizni és utána vele fogunk elmenni ide vagy oda, együtt fogunk főzni, játszani! Most az együttléten van a hangsúly, nem a progromon! Az ilyenkorú gyermek nem fogja elkezdeni boncolgatni a szitut a kérdéseivel, őt csupán az fogja érdekelni, hogy Te ott vagy, biztonságban van, elhangzott egy olyan programcsomag, ami ismerős neki és amit szeret. Neki nem kell sokkal több annál, mint hogy láthassa és megélhesse a boldogságodat! Idősebb gyerekekben persze már megfogalmazódhatnak kérdések, de azokra is mindig a legnagyobb őszinteséggel válaszoljunk, komplikálás nélkül!
Azt mondtam ennek a kedves Barátnőmnek, hogy egy új társ elfogadtatása hasonlít egy óvodai beszoktatáshoz: idő kell hozzá, türelem, őszinteség, következetesség és kitartás. Hol több, hol kevesebb. De megéri. Mert így mindenkinek lesz még egy esélye arra, hogy ismét felhőtlenül boldog legyen és szeretetteljes, harmónikus légkörben nevelhesse fel élete legnagyobb Kincsét!
Legyetek nyitottak az újra és merjetek újra szeretni!!!
üdv,
Kiki