Üdv Nektek!
Újra itt. Hogy beváltsam ígéretemet, és írjak Nektek egy kicsit a büntetésről. Már most látom magam előtt az arcokat és hallom a felhorkanásokat azoktól, akik ellenzik ezt a nevelési módszert. Ezzel együtt ki merem jelenteni, illetve le merem írni, hogy szerintem nincs olyan szülő a földön, aki soha nem büntette meg gyermekét!
Amikor büntetésről beszélek, írok, akkor eszembe sem jutnak a fizikai fájdalmakkal járó eszközök. Soha nem ütöttem meg gyereket - persze, én nem is tehetem, mert egyik sem a sajátom -, de nem tartom kizártnak, hogy majd az enyémet néha fenéken billentem :) Hatalmas pofonokat kaptam néha anno én is az Édesapámtól, mégis ember lett belőlem... :) De ha már a fizikai dologgal kezdtem, akkor egy pillanatra meg is állok: semmi kivetnivalót nem látok abban, ha néha a gyerek fenekére üt a szülő, netán a kezére, mert olyan dolgot tett, amit szigorúan tilos és az a célunk, hogy ez soha többet ne forduljon elő. Néha ez jön is reflex-szerűen... Persze, az ütés mértékét lehet szabályozni, tehát ne üssünk rájuk akkorát, hogy másnap ne tudjon leülni a popsijára, vagy a keze tovább fájjon a kelleténél. Ahogy a mondás tartja: a legmélyebb nyomokat azok az események hagyják az emberben, amiket a saját bőrén tapasztal meg. Egy-egy finomabb kézre vagy fenékre ütés igenis hagyhat olyan mély nyomot a gyerekben, mindenfajta lelki sérülés nélkül, hogy az adott dolgot, amiért az ütést kapta, nem fogja többet elkövetni.
Az oviban azt a módszert szoktam alkalmazni az olyan gyerekek esetében, akik többszöri rászólás, kérés ellenére nem hagyják abba a csibészkedést, hogy leültetem őket egy székre a szoba egy félreeső részébe és ott kell maradniuk pár percet. Természetesen látom őt, ő is lát mindenkit, ugyanúgy része marad a csoportnak, de mégis, egy kicsit kiszakítom a közösségből és teremtek egy olyan lehetőséget, hogy egy rövid időre megálljon, és óhatatlanul magával foglalkozzon. Érezze, hogy az, amit tett, nem volt szép dolog és meg kell tanulnia szót fogadni. Miután pár percet ücsörgött egyedül, mindig oda szoktam hozzá menni és megbeszéljük az egész történetet. Miért csinálta azt a csibészséget? Miért bántotta a másikat? Miért vette el a játékát? Miért ütötte meg a társát? Elmagyarázom neki, hogy ezeket a dolgokat miért nem szabad csinálni. Mindig megkérem őt, hogy többet ne tegye ezt és a végén mindig kezet szoktunk fogni, vagy ad egy pacsit. Mielőtt visszaengem őt a társaikhoz, mindig megsimogatom a buksiját. Érezze, hogy azért, mert a rossz tettéért megbüntettem őt, nem azt jelenti, hogy nem szeretem! Sőt!
Soha nem szabad büntetés után úgy elengedni a gyermeket, hogy ne beszéltük volna át a sok miérteket és hogyanokat, illetve valamilyen formában mindig éreztessétek velük a szereteteteket!
Ha borzasztóan rossz napja van valamelyik manónak, és rendkívül vad, durva és türelmetlen a társaival, olyankor mindig félrevonulok vele egy nyugodt, csendes helyre, ölbe veszem és beszélgetek vele. Nem csak arról, amit épp akkor csinált, hanem sok minden másról is. Megpróbálom kideríteni, hogy mi lehet az ok a szokatlan viselkedésnek, hiszen velünk felnőttekkel is sokszor megesik, hogy valaki megbánt vagy felbosszant és máson vezetjük le dühünket, bánatunkat. Csak mi ezt meg tudjuk fogalmazni, míg gyermekeink nem. Ezért fontos, hogy teremtsük meg a lehetőséget arra, hogy elmondjon mindent, ami őt épp foglalkoztatja. Az esetek legnagyobb részében mindig be is igazolódik, hogy valami olyan dolog áll a háttérben, ami óvodán kívüli. Ha szükséges, természetesen jelzem a szülő felé is a történteket, de csak indokolt esetben. Nem vagyok az a fajta óvónő, aki a nap minden apró másodpercéről beszámol a szülőknek. A fontos és meghatározó eseményeket természetesen elmondom, de a szinte már napi rutinnak mondható kisebb kilengésekről nem számolok be. És nem azért, mert bármit is titkolni akarnék, hanem mert az óvodai életnek is van egy bensőséges tartalma, ami a csoportra és a pedagógusokra tartozik. A szülők sem osztanak meg velünk, nevelőkkel minden kicsi részletet, hiszen akkor a magánélet, mint olyan, értelmét vesztené.
Nagyon nagyon nem szeretem a zsarolós nevelést: ha nem csinálod meg ezt és ezt, ha nem hagyod abba azonnal, ha nem fogadsz szót, akkor... és jönnek a legkülönbözőbb, leglehetetlenebb, legdöbbenetesebb folytatások. Ez a halálom!!! A gyerekeknek úgy kell szocializálódniuk, hogy az ne feltételekhez legyenek kötve. Ne azért mosson kezzet a kicsi wc-zés után, mert különben nem ehet csokit vacsora után, hanem azért, mert erre higéniai okokból szükség van és mert ezt minden esetben, mindig így kell csinálni. Ne azért öltözzön fel gyorsan, mert különben nem mehet a játszóházba, hanem azért, mert sietni kell valahova. Ne azért rakjon rendet játék után, hogy megnézhesse az esti mesét, hanem azért, mert a rendrakás életünk része és játék után minden eszközt visszarakunk a helyére. Kérlek Titeteket, hogy ezt a módszert kerüljétek, és próbáljatok minél kevesebbet ehhez az eszközhöz nyúlni!!! Tudom, hogy néha nem marad más fegyver a kezetekben a cél eléréshez, de ez tényleg az utolsó utáni lehetőség legyen! :)
Fontos, hogy ha bármilyen büntetést adtok gyermeketeknek, mindig beszéljétek meg, hogy mi miért történt és mindig törekedjetek arra, hogy érezzék: az irántuk érzett szeretet ettől még nem változtott semmit!
Kellemes vasárnapot Nektek!
üdv,
Kiki
