Kikimosoly

Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy ötleteket adjak anyukáknak, hogy boldogan töltsék el a téli-nyári-tavaszi-őszi hétköznapokat gyermekeikkel. De a programokon, közös játékokon túl egyéb tapasztalataimat is szívesen megosztom minden érdeklődővel, válaszolok minden kérdésre, ami gyermekekkel kapcsolatos, hiszen 13 év alatt sok mindent megtanultam óvónőként és bébiszitterként, milyen is az élet onnantól kezdve, hogy megérkezett a várva várt apróság! :)

Friss topikok

  • Kikimosoly: @spakri: Köszönöm szépen! :) Jól esik! :) Biztosan állítom, hogy vannak hozzám hasonló gondolkodá... (2010.11.08. 23:11) Amikor máshogy bővül a család
  • mohikán76: Szia Kiki! Hajni vagyok!! :) Nagyon tetszik a blogod, szuper ahogy írsz, s abszolult te vagy, hum... (2010.09.24. 22:28) Házon kívüli kalandok
  • Dorota: @Kikimosoly: Szió! Köszönöm a kedves szavakat! Biztosan kérdezni fogok, amint adódik valami számo... (2010.09.01. 17:03) Beszoktatás, megszokás :)

Linkblog

Köszönettel búcsúzom!

2012.06.09. 17:20 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Ugyan senki nem bombázott levelekkel, kérdésekkel, hogy miért telt el az utolsó bejegyzésem óta több, mint két hónap, de nem baj :)

Most azért ragadtam tollat, hogy megköszönjem Nektek a támogatást, biztatást és írásaim rendszeres olvasását. Próbálkoztam a blogom folytatásával, de mindahányszor belefogtam egy-egy gondolat megosztásába, arra jöttem rá, hogy erről a témáról már írtam... Most úgy érzem, hogy a szűk másfél év alatt kiírtam magamból minden fontos információt, ötletet és tanácsot, amivel segíteni tudtam gyermekeitek nevelésében, formálásban. Sosem szoktam a dolgokat erőltetni, tapasztalatom szerint mindenkinek jobb, ha az élet magától is tud menni...

Nem tervezem, hogy végleg "kivonom magam a forgalomból", mert nagyon szerettem ide írni. Az írást, mint olyat megkedveltem, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a közeljövőben újra jelentkezni fogok ebben a formában, csak más témában. Majd az élet hozza.... :)

Addig is vigyázzatok Magatokra, Apróságaitokra, és ha valaki úgy érzi, tőlem szeretne kérdezni valamit gyereknevelés témában, egy percig se habozzon! A bkrisztina10@gmail.com címen éjjel-nappal elérhető vagyok!

Nagyon szép nyarat Mindenkinek!

üdv,

Kiki

Család és óvoda - hol a határ?

2012.04.23. 15:19 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

 

Sokan kérdeztétek már tőlem, hogy milyen az élet az osztrák oviban, mennyiben más, miben hasonló, milyenek a gyerekek és még sorolhatnám a kérdéseket. Ennek tükrében biztos voltam abban, hogy ha kell, több alkalmat is szánok a részletes bemutatásra. Már azt is kitaláltam, hogy Élet az osztrák oviban lesz a címe az írásaimnak, 1., 2., és még amennyi szükséges fejezetszámmal. Nekiültem, hogy eleget tegyek ígéretemnek, de egyik írásom sem tetszett. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy a már korábban összegyűjtött címekbe fogom beleágyazni a különbséget, hasonlóságot a magyar és az osztrák viszonyokat illetően. Mert azt már itt a bevezetőben kijelenthetem, hogy a nevelési kérdések, nehézségek, kihívások itt is szinte ugyanazok, mint otthon. Mai írásom témája is határok nélkül aktuális és fontos!

 

Fontosnak tartom, hogy írjak a címbe rejtett témáról, mert – sajnos – inkább több, mint kevesebb család estében tapasztalom, hogy nem igazán tudják a két intézmény között a határt, és főleg azt, hogy kinek, mi a feladata! Igen, intézménynek neveztem az óvodát és a családot is, mert így tanultuk a főiskolán. És ha jobban belegondolunk, mindkét egység egy-egy olyan szervezet, amely létrehoz, felhasznál, gyarapodik, néha csökken, és örökké mozgásban van. Pont, mint egy akármilyen nagyvállalat. Ahol – mindannyiunk számára – evidens szabályok, feladatok és határok vannak, hiszen ezek nélkül nem tudna működni az adott szervezet. Én pont ezt vetítem ki a családra és az óvodára is: mindkettőnek megvan a maga feladata és kötelezettsége a résztvevőkkel szemben szigorú határokkal, amiket be kell tartani és tartatni. Egy gyermek életében az elsődleges nevelési színtér a család. Sajnos a mai rohanó, teljesítményorientált világunkban az a tendencia, hogy a szülőknek egyre kevesebb ideje jut gyermekükre. Ebből következik az, hogy ezen felnőttek egyre nagyobb elvárásokat támasztanak az óvodával, a pedagógusokkal szemben, pláne ha még fizetnek is érte, és egy idő után eljut oda a nevelők és a szülők kapcsolata, hogy csak a számonkérésről szól az a néhány perc, amit reggel és délután együtt töltenek. Ez már magában lehangoló, de az igazán elkeserítő az, amikor olyan dolgokat kérnek rajtunk, pedagógusokon számon, ami nem CSAK a mi feladatunk lenne. Vegyünk egy mindennapos példát, az öltözködést: 2 éves kor után már elvárható a mazsoláktól, hogy legalább próbálkozzanak egyedül is az öltözködéssel, 3 évesen pedig már egy-két ruhát egyedül is le-/fel kell tudniuk venni. Az oviban ez azért is nagyon fontos, mert ott legalább 15-20 gyereket kell a pedagógusoknak felöltöztetnie, illetve levetkőztetnie, és óriási segítség, ha a gyerekek önállóan is képesek erre. A motiváció nagyon egyszerű: a manóknak egy öleléssel, puszival, dicsérettel olyan leírhatatlanul nagy sikerélményt tudunk szerezni, hogy ez bőven elég arra, hogy a későbbiekben is vágyjon erre az érzésre, tehát egyedül öltözzön-vetkőzzön. A teljes siker azonban csak akkor garantált, ha ebben a család és óvoda párhuzamosan támogatja a kicsit!!!! Szinkronban, közösen, azonos módon! Hiába kezdjük el mi az oviban az önállóságra nevelést, ha otthon mindent megcsinálnak a gyereknek és helyettük. Mivel a gyerek részéről normális módon a kötődés sokkal erősebb a család felé, azt fogja etalonnak tekinteni, amit otthon lát. Jogosan fogja a pedagógust közellenségnek tekinteni, hogy ő nem mindig segít neki ebben-abban, úgy, mint anya, és az ilyen nebulókat sokkal nehezebb rávenni arra, hogy vágjanak bele az önállóbb életmódba, mint azokat a gyerekeket, akik otthonról is ezt a nevelést, támogatást kapják. A „hab a tortán” egy pedagógus életében pedig az, amikor vért izzadva elindul a gyerekkel az önállóság útján, majd a kedves szülők minden visszafogottság nélkül szidják le a nevelőt, hogy az ő gyerekük miért nem tud olyan önállóan bizonyos dolgokat, mint a másik csoporttárs?!?!? Nem könnyű…

 

Mint eddig mindig, most is Szemetek Fénye érdekében kérlek Benneteket, hogy sértődés nélkül működjetek közre a pedagógusokkal abban az esetben is, ha netán valamire ők hívják fel a figyelmeteket és nem Ti magatok jöttök rá a dologra. Én azt is szoktam mondani a szülőknek egy-egy ilyen újabb lépcsőfokhoz érve, hogy gondoljanak csak vissza a saját gyerekkorukra, milyen érzés is volt anno, amikor anyukájuk büszkén ölelte őket át, mert valami új dolgot valósítottak meg! És ez azért jöhetett létre, mert akkor az ő anyukájuk adott teret az ő megvalósulásuknak, kibontakozásuknak! Arról nem is beszélve, hogy minél több mindenben hagyjuk önállósodni gyermekeinket koruknak megfelelően persze, annál nagyobb lesz a mi szabadságunk is!

 

Köszönöm, hogy szárnyakat adtok Apróságaitoknak!

 

Üdv,

Kiki

Folytatás új helyszínről!

2012.03.31. 18:43 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Bízom abban, hogy a majd' féléves hallgatássommal nem veszítettelek el Benneteket!!! Az élet úgy hozta, hogy erre a rövid időre pihentessem a Kikimosoly oldalt, ami - remélem - inkább hasznos volt, mint ártalmas.... Fő az optimizmus! :)

Sokan tudjátok már rólam, hogy két hónapja elhagytam Kishazánkat és az osztrák gyerekek nevelésével folytatom munkásságomat. Nagy fába vágtam a fejszémet, de egyáltalán nem bánom minden kezdeti nehézség ellenére sem! Őszintén bevallom, hogy már egy jó ideje foglalkoztatott ez az életforma váltás, neki is futottam a dolognak kb. 5 évvel ezelőtt, de akkor úgy jöttem haza az állásinterjúkról, hogy ez nem nekem való... Külföldön, egyedül, idegen nyelven nevelni a gyerekeket.... De úgy látszik, a sors mégis ezt szánta nekem, csak hagyott időt arra, hogy ne egyedül jöjjek el otthonról :), és még egy pár év tapasztalattal a kezemben, máshogy lássam ezt az egész témát!

Itt, Bécsben is egy magánoviban dolgozom. Kiscsoportot kaptam, ami a 2-3 éves korosztályt jelent. A rendszer máshogy működik, mint otthon: nem az óvónő viszi a gyerekeket végig az ovis évek alatt, hanem a gyerekek vándorolnak csoportról, csoportra. Elsőre biztos furán hangzik ez Nektek, kedves Olvasók, de annyira nem is ijesztő! Az épületben három csoport van összesen: egy bölcsis, az én kiscsoportom és egy középsős-nagyok vegyes csoportnak mondható csapat. A csoportszobák között szabad az átjárás, reggel és délután, amikor még illetve már kevés gyerek van, mindig együtt vagyunk a gyerekekkel egy szobában, szóval mire egy bölcsis eléri azt a kort, amivel a kiscsoportba léphet, bőven ismeri leendő óvónőit. Persze azért a beszoktatás ilyenkor is lezajlik, hiszen a gyermeknek meg kell szoknia azt az újdonságot, hogy másik helységbe, másik óvónőkhöz érkezik reggelente, de ez közel sem vészes dolog...

A 19 fős csoportra hárman vagyunk: egy asszisztens, egy gondozónő és egy pedagógus. Ez utóbbi vagyok én :) Szerencsés vagyok a két kolléganőmet illetően, mert hamar összeszoktunk és nagyon egyformán gondolkodunk a csoport nevelését illetően. Ez fél siker a teljességhez - én már csak tudom, milyen az, ha valaki olyannal kell együtt dolgozni, akitől több fényév választ el a nevelési gondolkodást illetően.... :) Én kezdetektől úgy alakítottam az életünket, hogy mindhárman, mindenféle munkát megcsinálunk: én ugyanúgy pelenkázom, mint az asszisztens, Ő pedig ugyanúgy tarthat foglalkozást, ahogy én, csak előtte mindig átbeszéljük, hogyan is legyen. Mert hogy itt komoly hierarchiának kellene működnie... Sokkal jobb így együtt dolgozni, nem vagyok én főnök típus :D 

A gyerekek összetétele nagyon vegyes, mindenféle náció van közöttük, ami annyiban ütközik ki az én korosztályomnál, hogy egyik-másik csemete még nem szólal meg németül, de érteni mindent megért. Az első három hétben szellemileg nagyon lefárasztott a 24 órás németül beszélés engem is :) Este 8-kor úgy aludtam, mint a bunda :) Furcsa volt, mert ugyebár mióta óvónő vagyok, idegennyelvű oviban dolgozom, de itt jött ki az, hogy milyen is az, amikor tényleg nem szólalhatsz meg egy mondat erejéig sem az anyanyelveden.... De mostanra már belejöttem és élvezem is! :)

A rövid helyzetjelentés után pedig az a jó hírem van, hogy rendületlenül szeretném és szándékozom folytatni a Kikimosoly oldalt, ezért továbbra is várom kérdéseiteket, hozzászólásaitokat a nap 24 órájában! :) Én pedig jelentkezem akkor is, ha nem kérdeztek! :) Kiki már csak ilyen....

Nemsokára Veletek, ugyanitt! :)

üdv,

Kiki

Nem csak négy keréken

2011.10.09. 19:24 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Ugyan az igazi ősz beköszöntével valószínű, hogy egyre kevesebb lehetőségünk lesz a gyerekekkel szabadtéri programokat tervezni-szervezni, de fő az optimizmus és a pozitív hozzáállás! :)

Sokan tudják rólam, hogy jövős-menős emberke vagyok, így a gyerekvigyázásaim is meglehetősen eseménydúsan szoktak telni. Ha hosszú órákra, netán hétvégékre kapok meg gyerekeket, akkor addig megyek velük is, amíg a lábam bírja :) Na meg persze a Mazsoláké. És legnagyobb bánatomra a tapasztalatom az, hogy a mai kor gyermekei borzasztóan lusták!!! Ha gyaloglásról, sétáról van szó, akkor egyik-másik gyermek még indulás előtt képes kiakadni és nehezen akaródzik az indulás. Ilyenkor keveredik bennem a döbbenet a dühvel, mert kérdezem én, hogy egy 5-6-7 éves gyerek miért nem képes egy fél órát sétálni az erdőben, a Margitszigeten, a Duna parton vagy egyéb más, szép helyen?!?!? Azzal egyet értek, hogy a séta, mint olyan nem tűnik vonzó programnak egy ilyen korú csemetének, de itt dobhatjuk be mi, felnőttek azokat a csalikat, amelyekre majdnem biztos, hogy Kishalaink ráharapnak: ha a Duna mellett fogunk sétálni, vigyünk magunkkal egy zacskó száraz, felkockázott kenyércsomagot, mert szemünk fényén kívül a sirályok, kacsák is nagyon hálásak lesznek! :) Ha erdei programot találtok ki, akkor legyen Nálatok mindig olyan plusz kis táska, szatyor, amibe a séta alkalmával talált kincseket lehet beletenni és hazavinni: kicsi kövek, termések, levelek, madártollak és bármi, amiben gyermeketek fantáziát lát és örömét leli benne. A termésekből, levelekből aztán otthon sok minden készíthető, ami még emlékezetesebbé teszi az erdei sétát! Így nagy az esély rá, hogy a következő alkalommal is nyerő ajánlat lesz egy ilyen program!

De ha nem gyalog, akkor kérlek és bátorítalak Benneteket arra, hogy utazzatok gyermekeitekkel tömegközlekedéssel is! Nem ritkán "futok bele" olyan tücsökbe, aki ugyan már közel jár az 5-höz, de sosem ült még buszon, villamoson, metrón és a többin sem. Ilyenkor azonnal égnek áll az összes hajam és sikítani is tudnék: Miért??? Miért???? Hogy lehet ez?!?!?!? Tiszteletben tartom és elfogadom egyes felnőttek életvitelét, miszerint soha nem ülnek fel ezekre a jármüvekre, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell megismertetni velük a gyerekeiket. Mert mi lesz majd az ilyen Manóval akkor, ha a szülő sehogy sem ér rá, akárhogy is sakkozik az idejével, taxiba nem szívesen ülteti szeme fényét egyedül.... Hogy fog hazajutni egy olyan gyerek, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen busz vagy villamos jár az otthona felé, mik a szabályok ezeken a járműveken, hol kell le- és felszállni stb. stb. Nem röstellem kimondani és leírni, hogy feleslegesnek és luxusnak tartom, hogy minden reggel és délután anyuka vagy apuka menjen a gyerekért majd az iskolába!!! Tudom, mert tapasztalom, hogy sokszor nem leányálom kora reggel a tömött buszon vagy villamoson zötykölődni, de túlélhető!!! És különben is Kedves Szülők: akármennyire is fáj, be fog lépni gyermeketek abba a korba, amikor nagyon ciki lesz reggel anyuval, vagy apuval érkezni és tanítás után rájuk várni.... Az meg még kellemetlenebb lesz neki az osztálytársak előtt, ha nem tudja, hogyan jut haza autó nélkül. És arról még egy szót sem ejtettem, hogy a kisebbeknek leírhatatlanul nagy élmény felszállni egy buszra, leülni arra a nagy ülésre, lekezelni egy jegyet és megfogni egy kapaszkodót. Még úgy is, hogy ő a babakocsiban ül... Tudom, mert rengeteg, boldogságtól csillogó szempárt láthattam már egy-egy ilyen utazás alkalmával!!! Nagyon fontosnak tartom ezeket a sorokat még akkor is, ha a gyerek a szülő autójából szinte a sajátjába fog átülni.....

Legyen minden gyermek tisztában a tömegközlekedés szabályaival!!! Úgyhogy BKV-ra fel! :)

üdv,

Kiki

Teret adó szigorúság

2011.09.18. 17:16 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Egész más témában terveztem írni Nektek, mint amit a cím sejtetni enged, de nem bírom magamban tartani a gondolataimat... Tudom, hogy a szigorúságról, a szabályokról már többször is írtam. Arról nem is beszélve, hogy akik ismernek, mint pedagógus, tudják rólam, hogy ez a téma az egyik vesszőparipám. Tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan szülők, akik szigorú óvónőnek tartanak, de én ettől egyáltalán nem érzem magam rosszul, nincs lelkiismeret furdalásom a gyerekek miatt sem, mert a hosszú évek tapasztalata azt támasztja alá, hogy a kellő mértékben alkalmazott szigor a gyerekek életére jótékony hatással van!

Egy nagyon kedves Barátnőmtől hallott történet volt mai gondolataim kiváltója. Meglehetősen felzaklatott, amit mesélt, mert ismerem és kedvelem a kisfiút, éppen ezért szeretném, ha rendeződne a kis élete. Röviden annyi, hogy a gyermek elevensége és csintalansága miatt sajnos szinte minden közösségben nehézségei vannak, a szülőket mindenhol úgy fogadják a pedagógusok, hogy nem bírnak a fiúcskával (ami egyébként számomra felháborító, de majd erről egy másik alkalommal szeretnék írni), nem tud beilleszkedni a Manó a közösségbe, bántja társait és előfordul olyan is, hogy saját magában is megpróbál kárt tenni. Számomra nem volt ismeretlen ez utóbbi jelenség, de gondolom, néhányan most olvastok, hallotok erről először. Manapság sajnos nem ritka az ilyen, ez is egyfajta figyelemfelkeltő eszköze a mai kor kisgyermekeinek. Brutálisan hangzik, de itt tartunk... Ennek a jelenségnek is vannak különböző fokozatai, de nagyon fontos, hogy ezekre különösen odafigyeljünk mind szülőként, mind pedig pedagógusként. 

Ami ehhez a figyelemfelkeltéshez vezethet a gyermek életében, az nem más, mint hogy túlságosan vissza akarják fogni, "le akarják szorítani" a gyermeket abból adódóan, hogy a kicsi az átlagosnál energikusabb, aminek köszönhetően a mozgásigénye is sokkal nagyobb. A laikus ember mit tesz ilyenkor?!? Állandóan rászól a gyerekre, hogy maradjon nyugton, ne csinálja ezt vagy azt, maradjon csendben, ne mozogjon, fészkelődjön annyit, ne hangoskodjon stb. stb. Ennek eredményeként a nap nagy része sajnos másról sem szól, mint hogy a felnőtt örökké rászól a gyerekre, aki ezáltal szinte soha nem teheti azt, amihez kedve van. Egyre jobban szűkítik a lehetőségeit, egyre kevesebb dolgot tehet meg, mondhat ki, ami által csak gyűlik benne a feszültség, az energiamennyiség és ugyan érthető módon, de annál váratlanabbul robban ki szemünk fényéből ez az időzített bomba és lehet, hogy akkor már túl késő észbe kapni....

Mint az élet többi területén, a szigorral kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt az egészséges határt, amely kiegyensúlyozott életet biztosít gyermekeinknek! A szigorúság nem azt jelenti, hogy mindent megtiltunk a kicsiknek, hanem hogy BIZONYOS dolgokat nem engedünk meg nekik, és ezeket aztán egész életükben be is tartatjuk velük! Ha már koruknál fogva egyértelműen látható, tapasztalható, hogy gyermeketekbe több energia és mozgásigény szorult, mint társaiba, akkor nagyon fontos, hogy lehetőséget teremtsetek ezeknek a többleteknek a kiadására, levezetésére. Igen, ez megint igényel Tőletek egy kis plusz befektetést: hétvégén talán eggyel több programot kell kitalálni szemetek fényének, illetve a hétköznapokra mindenképpen biztosítani kell neki olyan sportolási lehetőséget, amivel le tudja vezetni a benne felgyülemlett plusz mennyiséget! Nem feltétlenül biztos, hogy egy ilyen típusú gyereknek mindjárt egy küzdősporttal kell kezdenie, arra hivatkozva, hogy ott aztán majd jól "kiverekedheti" magát, de ez csak egy tanács, nem akarok ilyen mélységekben beleszólni bárki életébe!

A lényeg, hogy ha már szembesültetek szemetek fényének mozgékonyságával, semmiképp se essetek kétsége és jelentsétek ki, hogy az én gyerekem tuti hiperaktív, jaj, most mi lesz?!?! Sokkal inkább beszéljetek erről az érintett pedagógusokkal, a családtagokkal és adjátok meg a lehetőséget a gyereknek, hogy ezeket a pluszokat kiadja magából! Ha ezek után is úgy látjátok, gyermeketek még mindig más egy kicsit, mint a társai, akkor lehet speciális segítségért fordulni, melyhez szintén kérjétek a gyereketekkel foglalkozó pedagógusok tanácsát!

Mozgásra fel! :)

üdv,

Kiki

 

Mondjam vagy ne mondjam?!?

2011.09.11. 10:30 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Két hónap hallgatás után nagy öröm számomra újra Veletek lenni! Elindult egy új iskolai év, ami sok izgalommal, várakozással és készülődéssel jár mindannyiunknak. Remélem, hogy az ovit illetve iskolát kezdő Mazsolák jókedvűen állnak a kihívások elé, de ha mégsem, akkor hamarosan lecserélődnek a könnycseppek fülig érő mosolygásokra! :)

Az én ovim is szélesre tárta a kapuit. Megújulva, új szobába költözve vágtunk bele ebbe az évadba. A csoportom létszáma teljes, sőt, bővültünk is, ami jó hír mindenkinek. "Gyermekeim" sokat változtak: kivétel nélkül  nőttek, és nagyon sok élménnyel gazdagodva tértek vissza hozzám. Jó volt hallgatni őket, néha szinkronban beszéltek hozzám :), de boldogság volt látni csillogó szemüket, ahogy a legizgalmasabb élményeikről meséltek. Ahogy hallgattam őket, fogalmazódott meg bennem az, amiről most írni szeretnék Nektek. Volt egy-két manócska, aki olyan dolgokról is beszámolt, ami számomra meglepő volt: egész pontosan arra gondolok, hogy furcsállottam, miért tud erről vagy arról a bizonyos dologról ilyen részletesen ez a gyerek?!? Direkt nem írok konkrétumokat, mert nem célom személyeskedni, de szerintem sejtitek, illetve meg fogjátok érteni, hogy mire is gondolok?!?

Nagyon nagy öröm számomra, amikor látom, hallom, megélem, hogy milyen harmonikus, mély és őszinte kapcsolat alakul ki gyermek és szülője között. Hibátlanul tud működni ez a dolog már akkor is, amikor gyermekünk még kicsinek számít, azaz óvodás. Nagyon sok mindent meg lehet már velük beszélni, a kíváncsibb természetű mazsolák rengeteget kérdeznek is. Ezekre a kérdésekre fontos, hogy mindig őszintén, koruknak megfelelően válaszoljunk - de erről írtam már korábban. A mai bejegyzésem mottója: a kevesebb néha több. Azaz: fontos lenne odafigyelni nekünk felnőtteknek arra, hogy bizonyos témákat, dolgokat ne magyarázzunk túl gyermekünknek, illetve nem feltétlenül biztos, hogy adott téma minden apró részletét meg kell osztanunk gyermekünkkel!!! Ezzel szó sincs arról, hogy bármit le kell tagadni előtte, vagy nem a valóságot mondani neki! Egy banálisnak tűnő példával próbálom vizualizálni a gondolataimat: ha a gyereknek fel kell vennie a kabátját, és ő megkérdezni, hogy miért, bőven elég az a válasz, hogy: hideg van, és nem szeretném, ha megfáznál és megbetegednél. Nem kell tovább fejtegetni a témát, hogy egy megfázás milyen tünetekkel, szövődményekkel járhat, mert ezek az infók teljesen feleslegesek egy óvodás korú gyermeknek! Sőt: kialakulhat benne egy félelem, szorongás, egy állandó feszült, készenléthez hasonlító állapot és ha ez permanensen van jelen az ő kis életében, akkor egy szorongó, nagyon-nagyon nehezen oldódó manóvá válik, aki nem tudja magát elengedni, elillan belőle az az irigylésre méltó gyermeki felszabadultság. A legnagyobb hibának személy szerint azt tartom, amikor a gyerekekkel olyan dolgokat osztanak meg szüleik, amik igazán csak felnőttekre tartoznak: pl. hogy a szomszéd kisfiú anyukája és apukája min és hogyan veszekedett, apu főnöke bent aludt az irodában, mert a felesége nem engedte be a házba és még sorolhatnám az ilyen történeteket... Mert tudjátok: a gyermekeitek által életetek a pedagógusok előtt nyitott könyvvé válik, hiszen a gyerekszájnál szókimondóbb és őszintébb "szerkezet" nem létezik a világon!

Ahogy minden írásomban, most is a gyerekek egészséges fejlődése érdekében kérlek Benneteket, hogy gyermekeiteknek bizonyos témákkal kapcsolatban csak annyit mondjatok el, ami az ő életkoruknak és kis világuknak megfelelően elegendő!!! Ha pedig bizonytalanok vagytok a kielégítő válasszal kapcsolatban, ne szégyelljetek kérdezni, segítséget kérni! Továbbra is örömmel veszem, ha ez a személy én lehetek!!!

üdv,

Kiki

Mennyi az annyi???

2011.07.18. 16:11 - Kikimosoly

 

Kedves Olvasóim!
 
A mai írásom ismét az evésről fog szólni. Nem azért írom, hogy ismét, mert én magam igencsak szeretek enni és a konyhában tevékenykedni :), hanem mert kb. egy évvel ezelőtt már érintettem ezt a témát, de akkor más szemszögből tettem, mint ma. Több, élő példa dobta fel nekem a labdát, hogy megosszam Veletek gondolataimat.
 
Egészen konkrétan az elfogyasztott ételek mennyiségéről szándékozom ma elmélkedni. A közelmúltban több napon keresztül tanúja lehettem annak, hogy egy 6 év körüli lányka, aki vékony, mozgékony, és nem arról híres, hogy milyen jó étvágya van, sokak meglepetésére minimális válogatással, belehúzott az elfogyasztott ételek mennyiségét illetően. Én, személy szerint örömmel néztem és követtem a változást, mert már a gyerekre ránézve is megnyugtató érzés volt, hogyan igyekszik feltölteni a ki- és lemerített akkumulátorát :) Minden nap más és más programokon vettünk részt, a szokásos csendes pihenőt kivéve egyfolytában mozgásban voltunk. Mondanom sem kell, ha épp nem volt szervezett program, a gyerkőc társával játszott a kertben, ahol nem állt meg egyetlen percre sem. Hancúrozás kifulladásig a jó levegőn, ami köztudottan annak is meghozza az étvágyát, akinek korábban alig volt! :)
 
Minden evés alkalmával a lány a megszokottnál jóval többet evett, sőt, néhányszor eljutott oda, hogy kérése ellenére már nem kapott többet. És itt akadtam fenn: miért? miért? miért nem kap többet? Hogy egész világosan lássátok, konkrétan leírom: a reggeli esetében nem másfél kiflit evett meg, hanem szívesen elfogasztott volna kettőt is. De arra hivatkozva, hogy túlságosan egyoldalúan táplálkozik, ráadásul nagy mennyiségben fogyaszt szénhidrátot, nem kapott többet. Jogosnak tartottam volna az édesanya döntését abban az esetben, ha egy elhízott, egész nap egy helyben ücsörgő gyerekről van szó, de ahogy azt fentebb írtam, ennek éles ellentéte a lányka. A zöldséggel vagy más étellel való kompenzálás persze nem jött be, és - érthető módon ezek után - az éhes vagy még? kérdésre a gyerek kicsit megszeppenve és csalódottan válszolta, hogy már nem. Pedig tudom, láttam, hogy az a fél kifli még nagyon jóízűen csúszott volna le a torkán. Tényleg sajnáltam őt! 
 
És hogy nekem mi ebből a konklúzióm? Az, hogy a gyerekekben, mint azt már korábban is írtam, működik egy "elzáró csap", aminek köszönhető nagyon kevés gyerek az, aki túlzabálja magát. Tudom, ennek ellenére sok túlsúlyos és elhízott gyereket látunk magunk körül, de nem mindegyik esetben felelős ezért az állapotért a túlzott mennyiség!!! 
 
Arra szeretnélek kérni Benneteket, hogy ha gyermeketek elfogyasztott ételmennyisége növekedésnek indul, akkor ne gátoljátok azt attól félve, hogy az amúgy vékony, filigrán mazsolából egy elhízott gyerkőc lesz. Az elhízásért nagyban felelősek a gének - én már csak tudom... :)))) -, viszont vannak olyan időszakai a növekedésnek, amikor minden gyereknek több ételre van szüksége az addig megszokotthoz képest!!! Természetesen a megnövekedett mennyiséget ne a nassolnivalókkal, túlzott mennyiségű édességekkel töltsétek ki, hanem egyen abból többet, amit korábban is jóízűen fogyasztott el. Legyen az étrendje továbbra is változatos, csak jusson belőle több!!! Elképzelhető, hogy ez a többletfogyasztás tovább fog tartani, mint gondolnánk, de a tapasztalataim azt igazolják, hogy ezek a "kajálósabb" időszakok előbb-utóbb elmúlnak és visszaáll a régi mennyiség-rend. Az már egy következő kérdéskör, hogy mi a teendőnk, ha netán nem alakul vissza a dolog, de akkor sem kell kétségbe esni!!! Egy kis utánjárással mindenre fényre derül! :)
 
Jóízű falatozást Mindenkinek! :)
 
üdv,
Kiki 
 

A „muszáj” segíthet!

2011.06.29. 12:11 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

 

Közel két hónap telt el az utolsó írásom óta. Nehéz időszak van mögöttem, ezért visszavonultam egy kicsit a világtól.

Tulajdonképpen ez a váratlan esemény és a „vele járó” új feladatok adták mai írásom téma-ötletét. Egy újabb, élő példát osztok meg Veletek arra vonatkozóan, hogy megerősítselek Benneteket: azért, mert az élet úgy alakítja a dolgokat, hogy ugyan muszájból, de egy rövid időre el kell válnotok szemetek fényétől, nem lesztek rossz szülők!

Konkrétumok és nevek nélkül osztom meg Veletek a történtet, mert nem ezeken van a hangsúly. A közelmúltban hosszasan beszélgettem egy életvidám, ötgyerekes anyukával. Számomra példaértékű, ahogy gyermekeit párjával közösen nevelik, arról nem is beszélve, hogy életük nem is a sokak számára megszokott helyszínen zajlik. Tudni illik ők heten egy Margitsziget nagyságú szigeten élnek, ahova kizárólag csónakkal lehet csak eljutni a faluból, kivéve télen, amikor a Duna holt ága olyan keményen befagy, hogy át lehet gyalogolni egyik oldalról a másikra. Szóval ezek a gyerekek ilyen különleges helyre születtek és nemrég a saját szememmel győződhettem meg arról, milyen jó is az ő soruk távol a város zajától, a természet lágy ölén! Állatokat tartanak: kecskéket, juhokat, szárnyasokat, és hogy teljes legyen a csapat, három hatalmas kutya őrzi minden éjjel az amúgy is békés álmukat. A legidősebb gyermek 15 éves, a legfiatalabb 3 volt a közelmúltban.

A már jól bevált, és mindannyiunk által megszokott napi rutin egy hirtelen esemény miatt felborult. Az édesanyának minden nap fel kell járnia Budapestre, ami azt jelenti, hogy miután a nagyobbakat „széthordta” az iskolába, a kicsit a szigeten élő szomszéd nénire hagyva nekiindul dolgos teendőjének. Ez a borulás már hetek óta tartott, és legnagyobb döbbenetemre az összes gyermek szó nélkül állta a sarat és vette a változásokat okozó akadályokat, amikor is a legkisebb csapattagnak kezdett elfogyni a türelme. Egyre nehezebben ment az elválás anyától, egyre érzékenyebb lett, egyre többet sírdogált, amikor végül ki is mondta a gondolatait: Anya! nem akarom, hogy megint itt hagyj engem! Mondanom sem kell, hogy az édesanya szemei könnybe lábadtak, de ezen a reggelen is mennie kellett a fővárosba. Az odafelé vezető úton eszébe jutott, hogy a Tiszántúlon tett éves rokonlátogatást előbbre fogja hozni azzal a változtatással, hogy most csak a kislányt fogja elvinni a rokon nénihez, akivel gyermek és nénike kölcsönösen imádják egymást, és szűk két hétre ott hagyja gyermekét. Ez leírva talán elég önzőnek és ridegnek hangzik, de az anyukát egyetlen egy elv vezérelte: nem szabad, hogy legkisebb kincse eltávolodjon tőle a rajtuk kívül álló okok miatt! Koránál fogva még nem lehetett mindent igazán érthetően elmagyarázni a gyermeknek, de egyre inkább érezhető volt, hogy ő viseli a legrosszabbul a változást. Ami jogos: eddig a délelőttök róla és az édesanyjáról szóltak, közösen tettek és csináltak mindent, míg a nagyobbak iskolában voltak. És hirtelen ez a varázslatos és fontos időszak elillant az életéből.

A kislány nagyon boldogan tért vissza a rokonlátogatásból, a viszontlátás öröme határtalan volt. És hogy mindezt miért írtam le Nektek, Kedves Anyukák?!?!? Azért, hogy Ti se érezzétek magatokat rosszul, ha az élet olyan helyzetbe kényszerít, amikor nincs más megoldás a szekér továbbgörgetéséhez, mint hogy szemetek fényét egy kis időre kölcsön adjátok egy megbízható rokonnak, barátnak, ismerősnek. Ez az időszak mindkét fél számára megadja a feltöltődés lehetőségét: a felnőtt sokkal jobban tud koncentrálni a hirtelen vállára szakadt teherre, feladatra, és a családi életbe is könnyebben olvaszthatja be az új jelenséget. A gyermek pedig olyan helyen van, ahol egy kicsit csak ő a világ közepe, és ezzel teljes mértékben megszabadul azoktól a nyomasztó érzésektől, amiket az otthoni új szituáció kialakulása váltott ki belőle. A gyermeki gondolkodás és érzelem ebben a korban még annyira tiszta és ösztönös, hogy a gyermek képtelen a haragtartásra – ilyen rövidtávú borulás esetén! Tehát amikor gyermek és szülő újra egymás karjaiba omolhatnak, minden korábbi seb, bánat, bú a múlté és a viszontlátás öröme, valamint a külön töltött idő hasznossá tétele mindekét fél számára gyümölcsöző jövőt biztosít!

 

Továbbra se idegenkedjetek a változtatások lehetőségétől, de ha bármilyen kétely merülne fel Bennetek, kérdezzetek, írjatok attól és annak, akiben hisztek és bíztok! Örömmel veszem, ha ez a személy én is lehetek!!!

 

üdv,

Kiki

Gyerekekkel a magasban

2011.04.29. 20:48 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!!!

Egy hónap is eltelt már az utolsó jelentkezésem óta. Hihetetlen, de mindjárt vége az áprilisnak! Rohan az idő! :) Remélem, Nektek is legalább olyan boldogan és vidáman telt el az idő, mint nekem. Szerintem minden Kedves Olvasóm tudja, hogy a közelmúltban mennyi sok élménnyel gazdag utazásban volt részem. A mai írásom témája is innen fakad. Nem tudok kibújni a bőrömből - de nem is akarok :) - és utazásom során egyetlen, az utamba akadó gyermek nem kerülte el a figyelmem... :) Akik a világ minden pontján ugyanolyanok: lenyűgözőek!!!!

Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy napjainkban mennyire flottul megoldott a kicsik repülőn utaztatása! A három évvel ezelőtti utazásom során és most is azt tapasztaltam, hogy szinte kortalanul tudnak a fedélzeten nyújtható maximális biztonsággal elrepíteni egy mazsolát egyik városból a másikba. Távolságoktól függetlenül! Külön személyzet áll rendelkezésre beszállásnál azok számára, akik babakocsival érkeznek a repülőre. Elveszik a babakocsit és nem is kell többet törődni vele, kiszálláskor ott vár rájuk a célállomáson. Minden gyermekes utas abszolút elsőbbséget élvez mindenki mással szemben, őket mindig előre kell engedni.

Nagyon kedves történetben volt részem a Londonból hazatartó gépen. Egy család hármas, fiú ikerpárral szállt fel a gépre. Én már a váróban koketáltam a kicsikkel :) Amikor leültem a helyemre, nem sokkal utánam mellém érkezett az ikrek nagymamája az egyik babával. A néni elég testes volt, legbelülre kellett bemásznia, így felajánlottam neki, hogy amíg bekecmereg és elhelyezkedik kényelmesen, megfogom a kisfiút! :) Jaj, annyira cuki volt! :) Kb. két hónapos lehetett. És egypetéjűek voltak a testvéreivel!!! :) Visszaadtam a bébit, mire jött a sztyuárd, hogy hozott plusz biztonsági övet a gyereknek, elmutogatta nekem, hogyan kell feltenni és odaadta az övet. Mosolyogtam :)))) Ekkor még egy sztyui lépett hozzánk, hogy hátul van két sor egymás mellett üresen, menjünk hátra, így együtt lehet a család. Fiúcska vissza Krisztához, kimászás, nagymama kiásta magát, és elindultam a gép végébe, karomban a picivel. Mindenki mosolygott, ahogy végigvonultam a fedélzeten! Én pedig még boldogabb voltam!!!!! :) A szülők már ott voltak a másik kettővel, de mosolyogva fogadtak, mert látták, hogy már a tranzitban haverkodtam a srácokkal. Baba a végleges helyére került, én pedig visszaballagtam a helyemre. Nagyon jól repültem!!!! :))))

Szóval amiért ezeket a sorokat most megosztottam Veletek, annak az az oka, hogy ha netán a kicsitek érkezése óta nem jutott lehetőségeket repülővel utazni, vagy féltek a szülés óta ettől, akkor bátran biztatlak Benneteket, hogy aggodalomra semmi okotok, mert minden légitársaság a helyzet magaslatán áll a kisgyermekek szállítását illetően!

Nagyon jó utat kívánok Mindenkinek! :)

üdv,

Kiki

Játékszabályok

2011.03.31. 21:52 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Nem tűnt el az örök vesszőfutásom az idővel, de ez nem panaszkodás!!! Csupán jelezni akarnám, hogy szerettem volna már sokkal előbb is írni a most következő témában, de így jött ki a lépés! Azért remélem, ezt is legalább annyian fogjátok olvasni is szeretni, mint az előző írásaimat!

Ha már esett szó a sikereimről, essék szó a kudarcomról is - nem szégyellem. Bár, tudom, hogy írásom végére érve Ti is azt fogjátok gondolni: ez nem volt kudarc. Tavaly nyáron egy barátnőm beajánlott egy családnak bébiszetternek. Két kisfiú van a családban, az egyik akkor még nem volt egy éves, a másik 5 körül járt és nagyon értelmes, okos fiúcska. Első sorban rá kellett volna vigyáznom, így a harmadik találkozás alkalmával az anyuka kettesben hagyott B-vel. Jól telt az együtt töltött idő, sokat beszélgettünk és játszottunk. Amikor B. anyukája hazaért - persze ezt utólag tudtam meg, hosszú-hosszú hónapok után - pont arra mondatomra lépett be, hogy azt mondtam B-nak: nem szabad csalni! (társasoztunk) Ez a mondat volt az, ami miatt ez a család nem engem választott pótmamának. Belül folyton motoszkált bennem valami, onnantól kezdve, hogy az anyuka kedvesen, de visszalépett a közös jövőtől. És a türelem rózsát terem: megkaptam a választ, csak inkább utólag. Hát ez volt az a bizonyos valami, ami motoszkált bennem. Éreztem, hogy ezzel az anyukával nem közösek a hullámhosszok. Ami az élet ugyanolyan velejárója, mint a közös hullámok. Van ilyen. Egyszerűen ennyi. Ilyenkor nem önmagunkban kell keresni a hibát, hanem elfogadni az életnek ezt a szeletét is. És ez a történt ösztönzött arra, hogy leírjam Nektek, tanácsként, kérésként: a gyermekjátékok szabályait az első közös játéktól kezdve igyekezni kell a gyerekkel betartatni és sarkallni arra, hogy a csalás helytelen dolog! Sose essetek abba a hibába - mert ez az! - , hogy örökké nyerni hagyjátok csemetéteket! Sosem fogja megismerni az ő maga kis világának megfelelően persze, hogy milyen is veszteni, milyen érzés küzdeni az elsőségért!!! Gondoljunk csak bele: ez a két jelenség egész életünket végigkíséri! Ha már pici korban nem adjuk meg ezeknek a megfelelő táptalajt, mi lesz később?!?!? Nagyon-nagyon megnehezítjük gyerekünk életét, ha állandóan csak arra koncentrálunk az ilyen játékok alatt, hogy csak sikerélmény érje a kicsit. És ha netán csalna szemetek fénye, akkor erre feltétlenül hívjátok fel a figyelmét és magyarázzátok el neki, hogy miért nem szabad így játszani! Egy alkalom valószínű nem lesz elég, de ha itt is kitartóak vagytok, garantált a siker. Nem csak a játékban, hanem a gyermeketek későbbi életében is!!!

Zárásul idézni szeretnék, a közelmúlt eltávozott, hihetetlenül nagyra becsült Ranschburg Jenőtől:

"A kisgyermek gondolkodása egocentrikus" (...) "A szabályokhoz való alkalmazkodás képessége sok-sok tanulás, tapasztalás eredményeként bontakozik ki. Éppen ezért helytelen, ha a szülő valamilyen felnőttes "becsület" nevében szigorúan és mereven kezeli a gyermek egocentrikus szabálymódosító törekvéseit. De épp ennyire helytelen az is, ha - azért, hogy örömet szerezzen neki, illetve, hogy elkerülje a kétségbeesés meglehetősen zajos megnyilvánulási formáit - rendszeresen nyerni hagyja őt." (R.J. Rögök az úton c. könyvéből)

üdv,

Kiki

Pótmama kerestetik! 2. rész

2011.03.20. 19:40 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Még néhány tanács és ötlet a leendő pótmami kiválasztásához, aztán jöhet a következő témakör! :) Mert én már azt is tudom, hogy mi lesz!!! :)

Ez előző részben túl estünk az első találkozáson, sőt, volt egy közösen eltöltött este is: játék, fürdés, vacsi. A következő alkalom már simán lehet éles bevetés, DE ügyeljetek arra Kedves Mamák, hogy ez a távollét még inkább legyen rövidebb, mint hosszú. Egy pillanatra se bizonytalanodjatok el a pótmama személyét illetően, ha az első "otthagyás" esetén gyermeketek sírva üvölt utánatok. Teljesen normális. Hiszen az óvodában is ezt produkálja szemetek fénye, mégsem viszitek őt haza.... A nagyon-nagyon-nagyon aggódós anyukáknak én szoktam mondani az ajtóból utánakiáltva, hogy nyugodtan hívjon fel, ha ez őt megnyugtatja. A csak kicsit nagyon aggódósoknak szoktam egy rövid smst küldeni, hogy: minden ok! Van olyan mama is, aki felém nem kommunikálja le távollétében, hogy milyen lelki tusán megy keresztül, miközben csendben aggódva tologatja a bevásárló kocsit. Őket én sem szoktam zaklatni, hazaérkezéskor úgy is mindent megbeszélünk :) Sose feledjétek, hogy minden kezdet nehéz!!! Nagyon sok türelemre és támogatásra van szüksége a pótmaminak is Tőletek, Kedves Szülők ahhoz, hogy zökkenőmentesen tudjon családotokba illeszkedni. A felnőttek ismerkedését könnyíteni és oldani lehet azzal, ha a "munka" után még néhány szót váltotok egymással, és nem feltétlenül csak a gyermekről, hanem más témákról is beszélgettek. Tudom, hogy minden bébiszetternek jól esik, ha néha kap egy kedves vacsora meghívást, illetve nekem az is nagyon szívmelengető érzés, amikor azzal szembesülök, hogy van a kamrában szénsavas víz, mert látták, hogy én azt iszom és szóltak, hogy ebből ihatok én is. Ezek apró, de egyúttal hatalmas dolgok is, hiszen egy pótmama ettől érzi fontosnak és a család részének magát. Maximálisan tisztában vagyok az alapfelállással: a szülők az én munkaadóim, én pedig alkalmazott vagyok. De az évek alatt az fogalmazódott meg bennem minden nagyképűség nélkül, hogy ez a munka mégis más, mint a többi: ebben sokkal több személyesség van, talán a legnagyobb mértékben ezzel a munkakörrel lépi át az ember egy idegen intim szféráját. Az igazán jó szülő-pótmama kapcsolathoz pedig elengedhetetlen ez a bizonyos több, mint egyszerű beosztott-alkalmazott hozzáállás.

Amikor "egésznapos" bébiszitterként dolgoztam, mindig felajánlottam segítségemet a háztartási munkában is. Ha aludt a gyerek, vasaltam, elmosogattam, ha úgy jött ki a lépés, kiteregettem. Még olyan is volt, hogy amit lehetett, közösen csináltam meg az aprósággal. Semmiből sem állt ezeket megtenni, viszont tudom, hogy az anyukáknak ezzel sokat segítettem. Ha netán a Ti bébiszitteretek nem ajánlana fel ilyen jellegű segítséget magától, nyugodtan hozzátok szóba Ti a dolgot. Persze a tálalásra nagyon figyeljetek, mert a két dolog nem egymás következménye: ha a kezdetekkor csak gyerekvigyázásban állapodtatok meg, akkor a jövevény számára nem lesz evidens, hogy ezeket a házimunkákat is meg kell(ene) csinálnia. Néma gyereknek anyja sem érti szavát!!! :)

Záró akkordként pedig bátorítalak és biztatlak arra Titeket, hogy ne féljetek az interneten, vagy ezzel foglalkozó irodáktól segítséget kérni. Az első rész írását azzal kezdtem, hogy mindenki számára sokkal könnyebb indulást jelent, ha a leendő pótmama ismerős ajánlásával kerül hozzátok, de mint a másik oldalon álló személy újságolom el Nektek boldogan, hogy én két családot is az internetnek köszönhetek!!! Mindkettővel hosszú és jó viszonyom volt, van, semmivel sem volt döcögősebb a kezdeti szakasz, mint egy ismerős által beajánlott családnál!!!

Keressetek bátran, hallgassatok megérzéseitekre, figyeljetek Gyermeketek reakcióira és soha ne gondoljátok azt, hogy a Ti gyereketeknek nincs szüksége senki másra a családján kívül, mert az új "családtag" rengeteg lehetséges jó és új dolgot, érzést, gondolatot adhat Csöppségeteknek!!!

üdv,

Kiki

Pótmama kerestetik! 1. rész

2011.03.13. 16:54 - Kikimosoly

Sziasztok!

Két hét alatt annyi minden történt velem, hogy csak remélni tudom, a Ti életetek is legalább ilyen eseménydús volt!!! És most végre hosszú hétvége, lehet kicsit lazítani!!! Jó, tudom, Ti, Kedves Olvasóim már 24 órában nyomjátok a gyerekes műszakot, de pont azért fogjátok szeretni a mai írásomat: ebből a 24-ből szeretnék egy párat Nektek adni! De nem is kerülgetem tovább a forrót, hanem belevágok.

Egy régi, kedves Barátnőm dobta fel témát, hogy milyen is egy jó bébiszitter?!?! Mire kell illetve érdemes odafigyelnetek, amikor pótmamát választotok gyermeketek mellé! Hát nézzük!

Tapasztalatból tudom, hogy minden anyukának nagy megkönnyebbülést jelent, amikor olyan jelölttel találkoznak, akit másik család(ok) ajánlott(ak). Ezzel együtt minden, számotokra fontos kérdést tegyetek fel a jelentkezőnek! Én soha nem vettem semmilyen kérdést zaklatásnak, tolakodásnak. Tisztában vagyok vele, hogy életetek legnagyobb kincsét akarjátok rám bízni, érthető az alaposságotok! Nincsenek buta vagy idétlen kérdések, csupán életük értelmét féltő Édesanyákról és Édesapákról beszélünk! Fel vagyok rá készülve, hogy furcsa kérdésekkel is betalálnak, hiszen amit én már évek óta tudok és csinálok, az a leendő munkaadómnak homályos folt, ingoványos terület, amit csak úgy lehet egyértelműen tisztázni, ha kérdez. Bármit. Bármennyiszer. Szóval arra biztatlak Titeket, hogy minden kérdést tegyetek fel, ami felmerült bennetek!!!

Úgy gondolom, egy pótmama attól lesz jó egy család számára, hogy fel tudja venni az adott család ritmusát, életfelfogását és azonosulni tud a szülők gondolkodásával. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen alárendeli magát munkaadóinak, csupán annyit, hogy az a alapvető nevelési pontokban egyetért a szülőkkel. Enélkül megette a fene az egészet!!! Nem kell feladni az addigi elveket, nézeteket és bevált módszereket, csupán ebbe a működő egységbe kell beleolvasztani az új család életét. Elengedhetetlen tulajdonságok: rugalmasság, önállóság, megbízhatóság, kreativitás, szerethetőség. Ezek nem fognak kiderülni rögtön az első interjús beszélgetés során, de lehet puhatolózni kérdések formájában. Ha gyermeketek is jelen van az első találkozáson, nagyon figyeljétek az ő reakcióit!!!! Sikerül-e kapcsolatot teremtenie a jelöltnek a mazsolával? Ha igen, hogyan? Mit tett ezért a jövendőbeli pótmama? Mondott-e valamit a gyerek a vendég távozása után? Ezekből sok, számotokra hasznos infót tudtok levonni. Ez persze a nagyobb, 2-3 és ennél idősebb gyerekek esetében érvényes. Ha még kicsike a babátok, akkor csak figyeljétek a jelöltet: akarja-e egyáltalán látni a babát, már az első alkalommal? Hogyan viszonyul hozzá? Miket mond? Tesz fel kérdéseket? Ha megengedtétek, hogyan nyúl hozzá? Hogy szól a babához? Rengeteg infó van ezekben is elrejtve!!!

Az a leendő bébiszitter, aki nem kérdez semmit, csak mosolyog és mindenre igenlően bólint, tuti nem jó választás. Én, amikor elmegyek egy lehetséges új családhoz, amint lehet, kérdezek. Első sorban a gyerekkel kapcsolatban: betegségek, evési szokások (mit lehet, mit nem?), alvás, milyen anyapótló holmiai vannak (cumi, pelus, takaró, kisállat stb.), mi az, amit már most nagyon szeret csinálni?, mi az, amit a szülők nem engednek (gondolok itt házon kívüli programokra: utazhatunk-e bkv-val, mehetünk-e messzebb, mint a szomszédos játszótér? stb. stb.) És igyekszem az alapvető infókat a családról is megtudni: ki, mivel foglalkozik? Elvárnak-e tőlem más munkát is a gyermekgondozáson túl? Lakik-e még rajtuk kívül ott valaki? Ha van háziállat, róla mit kell tudni? Ugyanúgy, ahogy Ti is, mindent, számomra fontos infót igyekszem begyűjteni a családról. Még soha, sehol nem szóltak rám, hogy miért kérdezek ennyit!!! :)

Ha a fent leírt első körön sikeresen túl vagyunk, akkor jön az első fél-éles bevetés. Azt szoktam kérni, hogy a kora esti órákban legyen a következő, az már biztosan gyerekes találkozó. Mert akkor még tudok vele egy kicsit játszani, és egyben megnézhetem a napi rutin egyik legfontosabb részét: a fürdetést, vacsit, lefekvés előtti időszakot. 14 év tapasztalata mondatja velem, hogy ez a legkritikusabb napszak minden gyermek életében. A fürdés előtti közös játék alkalmával egymásra tudunk hangolódni, így a fürdésben akár már én is részt vehetek, de sima dió, ha a gyerek ott még elutasít. A közös vacsora ismét egy jó terep arra, hogy elinduljon az összecsiszolódás. Nagyobb gyerekek esetében annyi sok kérdést vonz magával ez a szitu, hogy egy vacsi nem is elég minden kérdésre, lehetséges beszélgetésre! Ezt persze nem azért csinálom, hogy meghívassam magam egy potyavacsira :))), de ha így is volt, mindig jó hangulatban teltek el az étkezések!

Könyörögve kérlek Benneteket, pótmamát kereső Kedves Olvasóim, hogy sose erőltessétek rá gyereketekre az új jövevényt!! Ez alatt azt értem, ne akarjátok, hogy hangosan köszönjön neki azonnal, mutatkozzon be, énekelje el a kedvenc dalát, hozza oda kedvenc játékát és még sorolhatnám az idétlen ötletek, mert ezzel többet ártotok, mint használtok. Mindannyian tudjuk, mennyire megilletődik egy gyermek egy idegennel való találkozás esetében! Arról a szituról nem is beszélve, amikor a személyes kis birodalmába is "behatol" az illető. Hagyjatok időt mindkét félnek: jelöltnek és gyereknek egyaránt. Garantálom Nektek, ha az illető alkalmas a munkára, hamar meg fogja találni a gyermeketekhez vezető utat mindenfajta erőltetés és kényszerítés nélkül. Ha pedig nem, intő jel a következő jelölt megkeresésére.

Ahogy írásom címe jelzi, folytatni fogom a témát. Hogy miért? Olvassatok és megtudjátok!

Gyönyörű hosszú hétvégét addig is Mindenkinek! :)

üdv,

Kiki

 

Cumi vagy nem cumi?!?

2011.02.27. 09:59 - Kikimosoly

Sziasztok!

Ez itt a kérdés! :) Mármint a címet illetően. Pár napja foglalkoztat igazán ez a téma, úgyhogy a mai írásomat amolyan hangosan gondolkodásnak szánom.

Biztos vagyok benne, hogy Mindannyian elgondolkodtatok ezen a kérdésen anno, amikor kisruha és egyéb szükséges csecsemő dolgok beszerzése volt napirendben. Bizton állíthatom azt is, hogy sok leendő anyuka megvásárolja a cumit, azzal az indoklással, hogy ez aztán igazán a csecsemő és kisgyermekkor szerves része. Pedig - szerintem - igazán jó lenne megállni egy pár percre és elgondolkodni a dolgon! Ezen a szép vasárnapon, az ágyamban ücsörögve úgy gondolom, hogy a saját gyermekemnek soha nem fogok cumit adni a szájába. Ezzel együtt könnyen elképzelhető, hogy az én otthonomban is lesz belőle egy, eldugva, biztonsági tartalékban, de nagyon nem szeretnék a lehetősséggel élni. Akármennyire is töröm a fejem, nem tudok igazán pozitív érvet felhozni a műanyag cumi mellet!! :( Hiába nézem a hozzánk járó bölcsiseket, nem tudtak meggyőzni a dolog ellenkezőjéről. Arról nem is beszélve, hogy mélyen él bennem az a jópáréves élmény, amikor egy ideig iker kisbabákra vigyáztam. Néhány alkalommal az éjszakát is velük töltöttem és a kisfiú a hajnali etetés után elég nehezen aludt vissza. Ilyenkor - a szülei döntése alapján - cumi került a szájába, amit viszont nem minden esetben tudott a szájacskájában tartani elalvásáig, illetve sokszor volt rá példa, hogy félálomba a dugócska kicsúszott a szájából. Mindkét esetben azonnal felsírt a picike, úgyhogy bárki, aki körülötte volt, szintén azonnal ébredt. Aztán annyira nyugtalan volt, hogy magam mellé fektettem és míg elaludt, kezemmel óvatosan a szájában tartottam a cumit. Nem volt egyszerű... Szóval itt az egyik ellenérvem: egészen pici gyereknél sokszor fordul elő, hogy nem tudja kellő ideig a szájacskájában tartani a cumit, amint kicsúszik, azonnal felsír. Ami szerintem elkerülhető, ha cumimentesen próbáljuk megnyugtatni kicsikénket.

Ha egyszer elkezdtük a cumi adást, onnan nincs igazán visszaút - tapasztalatból mondom! Arról ne is ábrándozzatok, hogy a fent leírt éjszakai problémát úgy akarjátok elkerülni, hogy csak nappalra adjátok oda a "csodaszert" a gyereknek. És különben is: nappalra teljesen felesleges a cumi!!! Nézem a bölcsisek száját, amikor éppen képesek megszabadulni a szájdugótól: szinte mindegyiknek picit sebes, vagy apró pöttyök vannak a szája körül, hiszen a cumi alá óhatatlanul beszorul a nyál, és mivel őket nem zavarja, mi nem vesszük észre a cumi karimájától, a bőr fellázad, kipirosodik, kipöttyösödik és elcsúnyul gyerekünk arca azon a részen. Nem vagyok egy aggódós felnőtt, de akárhogy is nézem, ez a bizonyos cumi bárhova kerülhet, amikor szemünk fénye épp úgy dönt, hogy néhány percre mellőzni tudja a cumit és lerakja oda, ahol éppen van. Innen aztán bárhova tovább sodródhat a cumi: ágy alá, játékok közé, virágcserépbe, szemetesbe, stb. Ha mi találjuk meg, nyilván lemossuk, vagy legalább megtörölgetjük. Ha a gyerek, akkor ez biztos kimarad és nem is részletezném, mik kerülhetnek a kis szervezetébe... Tudom, egy bizonyos mennyiségű koszra szüksége van a szervezetnek, ezt Édesapám is sokszor mondta, de úgy gondolom, mindennek van határa....

A cumi örökös készenléti állapotot követel tőlünk, felnőttektől: bárhova megyünk, SOHA nem feledkezhetünk meg a cumiról: a közeli játszótérre sem indulhatunk el  nélküle, hiszen bármilyen váratlan, negatív esemény esetén a cumit megszokott kismanók azonnal ezt fogják kérni és jaj nekünk, ha nincs nálunk!!!

Ha gyermekünk magától dönt az ujjszopás mellett, az ellen nem tudunk sokat tenni. Szerintem nem is kell! Ki előbb, ki utóbb - ahogy jó magam is :) - , de mindenki abba fogja hagyni. Viszont van benne könnyebbség: ezt a cumit biztos nem hagyjuk otthon! :) A gyerek a kezét ösztönösen emeli a szájához, megfigyeltem. Tehát ha a szájba vett ujjacskája jelenti a biztonságot számára, akkor éjjel sem kell azon aggódnunk, hogy sírásával felébreszt és félálomban cumit kell keresnünk. Mert az ujjszopós babák maguktól csillapítják hiányérzetüket! A koszos kéz veszély itt is fennáll, de mindentől úgy sem tudjuk megvédeni szemünk fényét.

Sok év tapasztalata és kísérlete bizonyítja, hogy amikor kincsünk abba a korba kerül, hogy már nem illene cumizni, sem használnak azok a módszerek, amikor mindenféle szerrel (keserű krémekkel, pirospaprikával, speciális lakokkal) kenik be a nebuló ujját. Ahogy a gyermek maga választotta ki ezt a fajta anyapótló eszközt, ugyanilyen önállóan fogja abbahagyni is! Tudom! :) 

Szóval Kedves Szülők, összegezve fenti soraimat a saját, sokéves tapasztalatom alapján azt tanácsolom Nektek, hogy ne erőltessétek a cumizás műanyag változatát!!! Ha valaki tud a cumi mellett szóló, meggyőző érveket felsorolni, örömmel hallgatom meg! Engem 14 év alatt nem tudott meggyőzni senki, és semmi! :)

Szép vasárnapot Mindenkinek!

üdv,

Kiki

Küzdelem a betegségek ellen

2011.02.20. 10:07 - Kikimosoly

Sziasztok Kedves Szülők!

Ezen a napsütéses délelőttön azért "ragadtam tollat", hogy gyermekeitek érdekében egy kéréssel forduljak Hozzátok. Írásomhoz az ötletet ismét a valós élet adta, tehát fontosnak tartom megosztani Veletek.

A téli időszakban mindannyiunk nagy ellensége és kihívása, hogy a levegőben terjengő betegségeket megelőzzük, illetve mihamarabb kigyógyuljunk belőlük. Talán kijelenthetem, hogy gyermekeinket még inkább próbáljuk óvni és védeni a ma már elég kíméletlen kórok ellen, de sokszor eredménytelennek bizonyulnak óvintézkedéseink. A betegségek életünk ugyanolyan velejárói, mint az evés, ivás, alvás, de persze azért érdemes felvenni ellenük azt a bizonyos box-kesztyűt és ringbe szállni ellenük. Kicsit magam is bizalmatlan vagyok az télen kapható gyümölcsök és zöldségek valódi vitamintartalmát illetően, de a narancs és a mandarin biztos, hogy jót tesz mindannyiunk szervezetének. Akár prevenciós eszközként, akár egy lezajlott betegség után, immunerősítőnek. Több gyermek esetében hallottam és tapasztaltam, hogy a Béres vitamincseppek (és ez itt most az ingyenreklám helye :))) sok gyerekre jó hatással voltak: kevesebbet voltak betegek és még az étvágyuk is javult. De természetesen a mai védőszerek elég széles tárházából Mindenki azt választja, amelyben a legjobban hisz.

De térjünk a lényegre. Most pénteken a szokásosnál kicsit később értem be az oviba, ahol is az a hír fogadott, hogy egyik kisfiam bal szeme elég piros, nézzem meg mindenképpen. Átöltözés nélkül, kettesével szedve a lépcsőket siettem fel az említett Manóhoz és a sikítófrászomon uralkodva máris tárcsáztam az anyuka számát, hogy amint lehet, vigye haza gyermekét. Egyértelmű kezdődő kötőhártya gyulladást diagnosztizáltam. Tudom, nem vagyok orvos, viszont az elmúlt évek alatt sok ilyet láttam már. Tévhitek elhessegetése miatt leírom, hogy ez a betegség nem minden esetben jár azonnal sárgás színű váladékozással, tehát semmiképp se legyintsünk, ha gyerekünk szeme csak piros és még csak nem is viszket neki!!! Ez a betegség sajnos olyan tempóban és szinten terjed egy közösségben, mint a pestis. Igen, tudom, durva a hasonlat, de próbálom érzékeltetni, miért szeretném azt kérni Tőletek, hogy ha bármilyen betegséget, elváltozást, furcsaságot tapasztaltok gyereketeken, akkor az ovi helyett első célpontnak válasszátok az orvosi rendelőt és szakember segítségével győződjetek meg arról, hogy szemetek fénye semmi olyan betegségben nem szenved, amely miatt közösségbe ne mehetne. Mert sok éve küzdünk kollégáimmal azért és az ellen, hogy "kicsit beteg" gyereketeket ne adjátok be a többi egészséges közé. Kicsit folyik az orra, kicsit köhög, de majd elmúlik megjegyzések kíséretében érkeznek reggel az apróságok és pár nap elteltével az érkező nebulók száma a felére csökken, mert a kicsit náthás, kicsit köhögő gyerek végigfertőzte az egész csoportot. Én maximálisan megértem, hogy betegségek esetén sok családnak nagy kihívást jelent megoldani a beteg gyerek felügyeletét, elhelyezését! De amikor a nem teljesen egészséges gyereketekkel útnak indultok az oviba, gondoljatok arra, hogy Ti mit szólnátok ahhoz, hogy éppen egy betegségből kigyógyult gyereketeket egy ilyen félig beteg kis társa pár nap alatt visszafertőzte, kezdhetitek előröl az ápolást és az ezzel járó hacacárét is. Arról nem is beszélve, hogy mi, pedagógusok sem bírunk minden esetben ellenállni a baktériumnak és bacilusoknak, tehát mi ugyanúgy kidőlhetünk a sorból és ennek a dominónak felborulása, sok másik dominót is feldönt....

Higgyétek nekem el, hogy az ovis korú gyermek - még a nagycsoportosok sem minden esetben - teszik kezüket a szájuk elé köhögésnél, simán jól érzik magukat napközben úgy is, hogy az orruk folyik, és ha mi, felnőttek nem szólunk nekik vagy nyomunk kezükbe egy zsebkendőt, akkor elszipognak egész nap.

A közösségi élet zökkenőmentessége érdekében fontos lenne az is, hogy ha gyermeketek bármilyen klasszikus gyerekbetegséget kap el, mint mumsz, bárányhimlő, rubeola stb., akkor erről feltétlenül értesítsétek az óvodát. Egyrészt jó tudni, hogy ez van a levegőben, másrészt ilyenkor az óvodának kötelezettségei vannak azt ÁNTSZ felé.

Remélem, eredményes volt/lesz mai bejegyzésem, és a jövőben Mindannyitoknak eszébe fog jutni ez a pár sor, amikor gyermeketek beteg lesz. Jobbulást Mindenkinek!

Előre is köszönöm az együttműködéseteket!

üdv,

Kiki

A kevesebb néha több!

2011.02.10. 21:34 - Kikimosoly

Sziasztok!

Majdnem kéthetes hallgatás után jó újra itt lenni Veletek! :) Rettentően élveztem az elmúlt napok simogató napsugarait! Már nagyon hiányzott! Remélem, Nektek is jutott belőle, és sikerült egy kicsit feltöltődni!!!

Az oviban nálunk szerda délelőttönként a gyerekek úszni járnak. Végtelenül imádják, minden szerda reggel izgatott és boldog arcocskák kíséretében kerülnek az úszócuccal teli zsákok a szekrényekbe. A kiadós reggeli után rögtön indulunk is, saját iskolabuszunk van, amire minden Manócska büszke :) Az úszás 45 percig tart, játékos foglalkozás keretében ismerkednek a gyerekek a vízzel. Két fiú foglalkozik velük és minden alkalommal nagyon jó a hangulat. De a vidámságon kívül az edzések végére a fáradtság is felüti a fejét, érhető módon. Visszafelé a buszban megállás nélkül beszélgetni kell az apróságokkal, nehogy elaludjanak! Pedig csupán egy 45 perces foglalkozásról van szó! A gyerekek életkora vegyes: kicsik, nagyok, közepesek egyaránt részt vesznek a vizi foglalkozásokon. De kortól függetlenül mindenki hulla fáradt.

Amiért ezt a különösnek nem mondható eseményt leírtam Nektek, annak az az oka, hogy szemléltetni akartam, milyen könnyen elfárad még ez a korosztály. Természetes jelenségnek tűnik, minden földi halandó rávágná, hogy ez normális dolog, hiszen a víz amúgy is kiveszi az ember erejét. Ennek ellenére azonban, sajnos több olyan szülővel is találkoztam már, aki gyermeke túlfűtött energiaszintjét a sok, és néha még annál is több különórával próbálja lecsökkenteni. Nem egy gyereket ismertem, aki ovi után járt úszni, lovagolni, síelni, tornázni, azaz a hét szinte minden napjára jutott egy-egy különóra. És ennek ellenére a gyerek energiamennyisége mégsem csökkent, sőt, sok esetben még kezelhetetlenebbé vált az apróság. Hogy miért? Egyszerű a válasz: szemünk fénye túl lett hajtva és pörgetve. Az állanadó rohanás, fizikai teljesítés túlhajszolttá teszi gyermekeinket, eljuthat abba az állapotba, hogy már kipihenni sem tudja magát úgy, ahogy arra neki szüksége lenne! Gyakran hétvégén sincs nyugi, sok a családi program, rokonlátogatás, vidéki kiruccanások. Ez a néhány, nem is kevés tényező egy idő után sajnos visszüt. A gyerek örökké kimerült lesz, nehezen kezelhető, nyűgös, fáradt, nem tud koncentrálni, nincs türelme játszani, a társaival sem találja meg a közös hangot, reggel alig lehet kirobbantani az ágyból. Éppen ezért arra kérlek Benneteket, Kedves Szülők, hogy mindig alaposan gondoljátok át, milyen és főleg, hogy mennyi különórára íratjátok be gyermekeiteket! Minden korosztály számára a legértkesebb idő az, amit családjával tölhet, hiszen nem minden manócskából szükséges élsportolót nevelni! :) Nem véletlenül adtam bejegyzésemnek ezt a címet!!!

üdv,

Kiki

Firkától a műalkotásig

2011.01.30. 17:06 - Kikimosoly

Kedves Olvasók!

Hirtelen pattant ki kobakomból a mai témám. A boldogságról olvastam egy érdekes cikket, és bevillantak a gyerekek :) Nélkülük már lélegezni sem tudok :) De nem baj, most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mit is jelent az ő kis életükben a rajzolás. Nagyon sok üzentet hordoz magában egy-egy gyermekrajz. Éppen ezért nekünk, nevelőknek rendszeres időközönként rajzoltatni kell gyermekeinket, hogy lássuk, hol tartank a fejlődésben, mik azok a dolgok, amikben kimasaglóan ügyesek már, melyek azok, amikben esetleg fejlesztésre szorulnak. És amire a laikus ember nem is gondol: az alkotások pszichológiai üzeneteket is hordoznak. Ezzel a témával a főiskolán sokat foglalkoztunk, nagyon szerettem ezeket az órákat. Döbbenetes, mennyi mindent ki tudunk olvasni egy-egy gyermekrajzból. Jót, rosszat, egyaránt. Ezért is szoktam mondani a Kedves Szülőknek, hogy higyjék el, nincsenek titkaik előttünk! A gyermekszájnak és a -rajzoknak hála, a családok élete nyitott könyv előttünk. Ezzel persze eszünk ágában sincs visszaélni, sőt!!! Úgyhogy ha egy pedagógus a gyermeketek rajza miatt szeretne Veletek beszélni, kérlek Benneteket, hogy ne legyetek elutasítók, hanem hallgassátok meg Apróságotok nevelőjét, mert biztos, hogy segítő szándékkal akar leülni beszélgetni Veletek!

De hogy a lényegre térjek a kicsit hosszúra sikerült beveztő után: arra gondoltam, röviden összefoglalom és leírom Nektek, hogyan is néz ki kisgyermekeink rajz-fejlődése a tankönyvek alapján. Meglehetősen sok anyuka szokott faggatni arról, hogy vajon normális-e, amit és ahogy gyermeke éppen rajzol, ezért szeretném megosztani Veletek B. Lakatos Margit által szerkesztett Játékpszichológia könyvből olvasott fejlődési szakaszokat:


1. Az egyéves gyermek esetében csupán az okozás nyújt örömet, ezért rajzol a gyerek. Ez a nem szerkesztett firka korszaka. A firkálásban egész teste részt vesz, nem veszi figyelembe a papír határait, lendületesen dolgozoik, közben nagyokat nevet, sikongat, nagyon élvezi. Mivel a szem-kéz koordináció még kezdetleges, ezért a kéz vezeti a szemet, s nem fordítva, így az eredmény sem tökéletes még.

2. Másfél-két évesen már mozdulatai fegyelmezettek, gyakorlottak. Már kezdi megnevezni firkáit a valósággal való kezdetleges hasonlóságuk vagy saját belső képei alapján.

3.Két-három éves korban kezdi megszerkeszteni a firkát, már a szem vezeti a kezet. A gyerek egyre inkább kontrollálja mozdulatait, így a vonal már nem fut ki a lapról. Ennek következménye az is, hogy a rajz csak a lap egy részére korlátozódik, tömbfirkát készít, ahol még a mozgás öröme fontosabb, mint a formaalakítás. Egy formára rákap, és sztereotípiaszerűen gyakorolja azokat. Ezután jelenik meg a zártfirka, ahogy egy mozdulattal próbál megalkotni egy zárt egészet, s itt már lényegesebb a forma, mint a hozzá vezető mozdulatsor. 

4. Háromévesen jelenik meg az ábrázolás szándéka, de a rajzok még nehezen érthetők. A gyermek nem a reális világot ábrázolja, hanem a számára valószerű világot, amelyet így mások nehezen értenek. Ebben a korban jellemző még az aránytalanság, és az érintkezés valamint a bennefoglalás kép ábrázolásásra sem képes még. Ezért van az, hogy a fej, a törzs és a végtagok külön lebegnek, nincs köztük kapcsolódás.

5. Négy-hat éves korban kezdenek az ősformák differenciálódni. De nem a rajzban, hanem úgy, hogy egy belső fantáziakör kapcsolódik hozzájuk. Így lesz az emberből apu. Tehát a különbséget, amit technikailag nem tud érzékeltetni, érzelmeivel egészíti ki.

6. Öt-hét évesen már érdekli a gyermeket a tárgyak szerkezete, belseje. Szenvedélyesen és sokat rajzol ebben a korban. Reális ábrázolásra törekszik. Az ábrázolás többszempontú, vagyis olyan, mintha egyszerre több oldalról is láthatnánk a tárgyat.

7. Tízéves korra eltűnnek a korábbi jellegzetességek. Az iskolás már azt akarja rajzolni, amit lát és úgy, ahogy látja.

8. Tizenhárom-tizenöt éves korban a kamaszodó gyereknek az lesz a célja, hogy a világot a legapróbb részletekig megismerjék. Rajzaikban a megszerzett tudást, ismeretet szeretnék mind pontosabban tükröztetni.

 

Röviden ennyi :) Senki ne essen kétségbe, ha gyermeke nem hozza a fent leírt papírformát, hiszen nem vagyunk egyformák, így fejlődésünk üteme is eltéréseket mutat. És azt még meg sem említettem, hogy nem mindenki érdeklődik egyforma lelkesedéssel a rajzolás iránt. Pedig ez is egy fontos szempont! A kirívó eltérések úgy is szemet szúrnak majd, de ha esetleg Nektek, Szülőknek nem, akkor a pedagógsoknak biztosan. És sikítani fognak, higyjétek el! :) Kinek, ha nem nekem!?!?! :)

üdv,

Kiki

Olyan is van, hogy nincs :)

2011.01.26. 21:24 - Kikimosoly

Sziasztok!

Szerda este van, hatalmas pelyhekben hull kint a hó, fogalmam sincs, hogyan jutok haza Budafokról, de valahogy biztosan! :) Fő az optimizmus és Imruskába (kisautóm) vetett végtelen bizodalmam! :) A két kisfiam már békésen szuszog, megint egy szuper délutánt és estét tudhatunk magunkénak!

A mai írásom nem szól másról, csak a puszta gondolataimról, elmélkedéseimről, meglátásaimról. Generátoruk az én áldott Édesanyám volt, akivel vasárnap, egy családi szülinapi összejövetel alkalmával beszélgettem és tette fel a következő - számomra is - érdekes kérdést:

Mamcika: miért van az, hogy egy gyermek, aki járt bölcsödébe az ovit nem tudja zökkenőmentesen elkezdeni? Egész konkrétan szerinted mi lehet annak az oka, hogy Te, aki szerettél bölcsibe járni, az oviban előről kezdtük a beszoktatást és szinte Te voltál az egyetlen olyan gyermek, akit szó szerint le kellett tépni az Anyukájáról, azaz rólam?!?!?

Nem válaszoltam Neki akkor és ott, csak mosolyogtam. Mert azóta eltelt 31 év és rengeteg mindent éltem meg. Akármilyen furcsán is hangzik, okosodtam :), tapasztaltabb lettem és a hivatásomnak köszönhetően végtelenül sokat tanultam a gyerekekről és a gyerekektől.

A válasz ott rejtőzik írásom címében: nincs erre magyarázat, nincs erre recept. Megint egy olyan élethelyzet, amire nem lehet tudományos választ adni. A józan paraszti eszemmel és a sok év alatt látottak alapján azt mondom, puszta genetika. Mert az a ragaszkodás, amit már 3 évesen is éreztem Édesanyám iránt, most is ugyanolyan intenzitással lüktet bennem. Maholnap 34 éves leszek, de Mamcika az az ember az életemben, akiért tűzbe mennék, autó elé ugranék, bármit megtennék. Pont úgy, ahogy az éppen rám bízott gyermekekért. Egy időben úgy gondoltam, hogy ez már szinte beteges, de aztán rájöttem, hogy ez badarság. Én így lettem összerakva, arról nem is beszélve, hogy annyi minden sok-sok-sok, felsorolhatatlanul jó dolgot, élményt, érzést és szeretetet kaptam Tőle, hogy a genetikámra ez csak rátett jó néhány lapáttal. Ilyen az élet. De ez nagyon jó! :) Hihetetlen biztonságot adó érzés, hogy van egy ember a világon, aki ugyanilyen önzetlenül szeret és Ő is képes lenne értem bármire. Tudom, nem kell kimondania :) Már tapasztaltam is... :) Ő most pontosan tudja, mi(k)re gondolok! :) Temészetesen nekünk is voltak vitáink, összetűzéseink, időszakok, amikor nem beszéltünk egymással, de én ezeket mindig úgy éltem meg, hogy egy darab meghalt bennem. Nem tartottak sokáig. De ezektől a vitáktól is csak erősödött a kapcsolatunk és mindketten levontuk a tanulságot a jövőnkre nézve.

Azt kívánom Nektek, Kedves Olvasóim, hogy Mindannyiotoknak legyen legalább egy ilyen ember az életében. Egy ember, akire a nap minden apró pillanatában számíthattok, akit zsigerből felhívtok akkor is, ha nincs konkrét mondanivalótok a számára! :)

Mamcikának, szeretettel!

üdv,

Kiki

Amikor a határokat szűkíteni kell

2011.01.22. 23:10 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Az elmúlt időszakban két olyan Anyukával is beszélgettem, akik arról meséltek, hogy gyermekük viselkedése megváltozott. Ez a változás sajnos a nehezebben kezelhetőségükben és a szófogadatlanságukban öltött testet és úgy érzik, tanácstalanok és tehetetlenek a témában. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak ezt a két Anyukát érinti, hanem sokkal többen járnak ehhez hasonló cipőben. Ezért tartom fontosnak, hogy írjak Nektek erről.

A változások mögött mindig konkrét okok állnak. Éppen ezért, az első és legfontosabb feladat, hogy ezeket az okokat kiderítsük, illetve rájöjjünk a titok nyitjára. A gyermek szótfogadatlanásága mindig valamilyen üzenetet hordoz, még ha ez kicsit furcsán is hangzik számotokra. Pedig így van: a két Anyukával folytatott beszélgetésekből is ez derült ki. Az egyik gyermeket komoly környezeti és személyi változások érték rövid időn belül, amiket koránál fogva (4 éves) nem tud még szavakba önteni, csupán viselkedésével jelzi, hogy ő is megéli a változást. A kislány most kezdett el óvódába járni, és szinte ezzel párhuzamosan Édesapja, aki mindig is nagyon aktívan részt vett a családi életben, olyan munkát vállalt, ami külfödre szólította őt és csak ritkán, hétvégékre tud hazautazni családjához. Gondoljunk csak bele józan paraszti ésszel, hogy milyen hiányérzetet okoz ez egy ilyen kisgyermek életében!!! Arról nem is beszélve, hogy az óvóda is egyfajta elszakadást, leválást hordoz magában: az édesanyával együtt töltött idő jelentősen redukálódott az életében. Szinte egy időben kellett elválnia édesanyjától és édesapjától is egyszerre! Egy ilyen folyamat nekünk, felnőtteknek is nagy teher, kihívás, nem hogy egy 4 év körüli kisgyermeknek?!?! A lányka szívesen jár oviba, jól is érzi magát bent az óvónők elmondása szerint, de zajlik benne egy folyamat, a változás folyamata, amit csak megél, de elmondani, megfogalmazni nem tud. Marad a testbeszéd, illetve az ő estében a rosszalkodás: ezzel hívja fel magára a figyelmet, ezzel próbálja elérni azt, hogy a lecsökkent időben lehetőséget teremtsen arra, hogy ugyannyit foglalkozzanak vele, mint korábban. A szülők próbálkoznak ezzel-azzal, sokan sajnos a zsarolással, de kézzel fogható eredmény mégsincs. A másik családban ugyan nem ment külföldre az édesapa, de nagyon kevés ideje jut sajnos a fiúcskára a munkája miatt és ezt nehezen éli meg a gyermek.

Mindkét anyukának azt tanácsoltam, hogy bizonyos szabályokat akár drasztikusan is, de változtassanak meg! Legyenek egy gondolattal szigorúbbak néhány esetben, hogy a későbbiekben helyre álljon a rend és minden visszatérjen a régi mederbe. Most is alapkövetelmény Tőletek a következetesség, a kitartás és a türelem, különben nem fogtok sikerrel járni! Tapasztalatból mondom. Hiszen a megváltozott viselkedés az oviban is megjelenik, tehát nekem is, mint óvónőnek, változtatnom kell az ilyen gyerekek estében a határokat illetően. Nincs garancia, hogy az új szabályrendszer egy hét alatt, egy hónap alatt vagy napok alatt elmossa a fennálló problémákat, de ha megfogadjátok a fent említett három-pilléres hozzáállást, akkor egészen biztos, hogy célba fogtok érni! A szigorúság alatt értem azt, hogy kicsit szűkítsétek a mozgásterek határait: ne jussatok el odáig, hogy ötször szóltok gyermeketekre ugyanazaért a dologért, hanem a harmadik rászólásnál húzzátok meg a határt, és éreztessétek a gyerekkel, hogy most már aztán tényleg nincs tovább, itt a vége ennek a viselkedésnek. Az eszközöket természetesen Rátok bízom, hiszen mindenkinek más és más a határ a fegyelmezési eszközöket illetően, de ha eldöntöttétek magatokban, hogy bizonyos szótfogadatlanságok ilyen és ilyen következményekkel járnak, akkor ehhez tartsátok is magatokat! Pont ma mesélte a fent említett kislány Anyukája, hogy élt a tanácsommal és működött is. Tisztában volt vele, hogy semmilyen garancia nincs arra, hogy eztán mindig ilyen hatékonyan fog működni a bevetett eszköz, de akkor és ott sikerrel járt. Ez motiválja őt is és a legközelebbi hasonló szituációban már nem lesz tanácstalan, hanem magabiztosan fog döntést hozni az adott szituációban.

Ismét egy nagyon kemény és nehéz témát érintettem, de megint arra bíztatlak Benneteket, hogy ne féljetek a szabályok változtatásától, mert ha eltökélten és kitartóan vágtok bele az új rendszer kialakításába, akkor biztosan lesz gyümölcse a fáradságos küzdelmeteknek! Ha netán mégse, sose szégyelljetek segítséget kérni!

Harcra fel! :)

üdv,

Kiki

Egyedül is jó!

2011.01.21. 23:13 - Kikimosoly

Sziasztok!

Úgy elrepült két hét az utolsó írásom óta, hogy magam is csak pislogok! :) Már csak azért is, mert januárban ezidáig mindig olyan komótasan, csendesen és lassan múlt az idő. De - szerencsére - az idei év első hónapja máshogy működik. És ez jó! :)

A dolgos hétköznapok és a szusszanósabb hétvégék alatt gondolatban itt is jártam, ami annyit jelent, hogy figyeltem, hallgattam, beszélgettem - azaz infókat gyűjtöttem, hogy kit, mi érdekel, foglalkoztat, milyen nehézségekkel áll szemben gyermeke formálásában és persze olvastam a leveleket, amiket írtatok. Ezúttal is köszönöm! :)

Az egyik kedves Anyuka tollából jött az a téma, amit írásom címe is takar. Egész konkrétan arról van szó, hogyan is lehet megtanítani csemeténket arra, hogy egyedül is el tudja magát foglalni és legyen idő azokra a dolgokra, amiket az előző írásomban említettem: egy gyors teregetésre, mosogatásre, rendrakás vagy csak leülni egy pár percre és gondosan csinálni a semmit :) Mert ugyebár ez is jól tud esni időnként... :)

Hiába teltek, múltak a napok, sajnos nem fogalmazódott meg bennem semmilyen konkrét receptúra a kérdést illetően. Néztem, figyeltem a körülöttem lévő gyermekeket, de ez sem segített sokat. Már csak ha magamból indulok ki, sem tudok bíztatót mondani, mert annak idején én is az a fajta gyerkőc voltam, akivel közel 24 órában kellett foglalkozni. Nem igazán ment az egyedül játszás - Édesanyám elmesélése szerint. Szóval sajnos, ez az egész nagy részben adottság és természet kérdése. Persze azért rá lehet segíteni, de garancia nincs.

Ha megróbálok általánosságban fogalmazni, akkor azt mondhatom, hogy ez a dolog az első gyermek esetében szokott a legkevésbé működni, hiszen a szülők számára gyermekük a legfontosabb és a gyermek iránti szülői rajongás automatikusan azt váltja ki az emberből,  hogy ő maga is legszívesebben a gyermekével tölti az időt. Az újdonság hatásának köszönhetően ilyenkor az összes feladat, egyéb teendő, házi munka  a háttérbe szorul és minden a gyerek körül forog. Fantasztikus érzés látni, amikor két lego darabot először összeilleszt, a puzzle játék első két darabja egymásra talál husos kis ujjacskái között, megépül az első ház, vár vagy egyszer csak, meseolvasás közben szemünk fénye rábök a mesében szereplő kismackó képére. Átérzem, megértem, és pontosan tudom, mit éltek át, mert az ilyen pillanatokból már nekem is sok jutott, és csordultig telt az én szívem is boldogsággal minden alkalommal. Amikor ezek a jelenségek beindulnak a gyerekek életében, akkor lehet(ne) óvatosan "leválni" róluk. Fokozatosan. Mint egy beszoktatásnál. Először csak üljünk mellette és nézzük, ahogy játszik, alkot. Ilyenkor tudunk beszélgetni, ott vagyunk, ha segíségre lenne szüksége, de nem kell minden áron már belefolyni a tevékenységébe. Amikor azt látjuk, hogy a gyermek jól érzi magát ebben a formában is, akkor meg lehet tenni az első lépést: mondjuk kimegyünk a konyhába meginni egy pohár vizet, amit a gyerekkel közlünk is, majd utána visszamegyünk hozzá. Ez picit tovább is tarthat, mint ha komolyan csak egy pohár vizet innánk, fél fülünk úgy is a gyerekszobában marad. Ha visszementünk és a gyermek netán erről nem is vesz tudomást, annyira elmélyült a játékában, akkor nem érdemes kizökkenteni, hagyjuk őt, had élje meg egyedül is a történéseket. Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől fogva minden nap órákig el fog játszani egyedül és nyugodatn ébredhetünk azzal a gondolattal, hogy ma minden házimunka-restanciánkat pótolni tudjuk, hiszen a gyerekek napjai sem egyformák. Fontosnak tartom, hogy ha egy közös játékból "szállunk ki", mert érezzük, hogy most a kicsi egyedül is jól lesz, akkor közöljük vele, hogy kimegyünk a másik szobába, ne osonjunk ki észrevétlenül, mert ez rosszul sülhet el. Egyszer csak felnéz a játékból, visszatér a valóságba és nem látja maga mellett édesanyját. Megijed és az az emlék marad meg benne, hogy ha játszik, anya szó nélkül eltűnik mellőle, tehát ez nem jó, nem akarja meg többé ezt a szituációt. Nem akar majd egyedül játszani, pláne másik helyiségben. Őszintén és fokozatosan. Ez két alappillére ennek a folyamatnak - is :)

Ahogy fentebb írtam, semmi garancia nincs, hogy minden gyermek egyedül is el fog tudni játszani. Ebben az esetben érdemes olyan tevékenységeket kitalálni neki, ami leköti őt: kirakós, színező, kicsi gyerekek esetén olyan játékok, ahol pakolni, rendezni, tevékenykedni lehet, mint pl. egy babakonyha. Meg lehet őt bízni azzal, hogy süssön, főzzön nekünk valamit, ami persze náluk elkészülhet fél másodperc alatt is :), de ez tovább folytatható azzal, hogy odatesszük kedvenc babáit, plüssállatait és bíztatjuk őt, hogy főzzön nekik is, etesse meg őket, ahogy anya is tette vele. Tudom, főzés közben is odarohanhatnak hozzátok, hogy menjetek, nézzétek meg, milyen szépen megterített, hogy kóstold meg Te is, amit főzött, de legalább próbáljuk megteremteni a helyzetet, hogy rá tudjon érezni az egyedül játszás örömére is! És amíg ő tesz-vesz, addig mi is ezt tehetjük! De a gyerek tudjon róla!

Szerettem volna sokkal konrétabb és segítőkészebb lenni, de a gyereknevelés nem megy könyvekből és papírforma szerint. Nincs sajnos minden helyzetre kész recept, de sok múlik azon, hogy mi, felnőttek mennyit teszünk a kitűzött cél megvalósulásáért. Van-e türelmünk kipróbálni többféle módszert, míg megtaláljuk a leghatékonyabbat?!?!?

 

Jó hétvégét Mindenkinek!

üdv,

Kiki

Szokatlan, rajongó rakagszkodás

2011.01.08. 17:29 - Kikimosoly

Sziasztok!

Régen találkoztunk... Igen, tudom, az én hibám. Illetve most szó sincs lustaságról vagy elhanyagolásról, csupán hagytam időt a kérdéseiteket, ötleteiket tartalmazó levelek megérkezésére :)

Az egyik Kedves Olvasóm arra szeretne választ kapni, hogy Kisfia miért ragaszkodik a szokásosnál jobban Hozzá, miért Őt hívja reggel, délben és este is?!?!? Nos. Fogós kérdés. Nagyon könnyű helyzetben lennék most, ha a kérdés az anyukáról szólna, mert akkor röviden és nagyon tudományosan tudnék válaszolni: ez a Freud szerinti ödipális konfliktusnak nevezett korszak, mely szerint a kisgyerek szinte szerelmesen ragaszkodik az ellentétes nemű szülőjéhez. De a szitu fordított, így maradnek a józan paraszti és a tapasztalatokból született gondolatok.

A mai világban egész nyugodtan leszögezhetjük, hogy az apukák nagy része jelentősen kevesebb időt tud tölteni gyermekével, mint az anyukák. Ennek oka ugyebár a családfentartó szerepének megformálása, a sok munka miatt igényelt időnkénti kikapcsolódás sport vagy barátokkal töltött órák formájában.

Ha a gyermek olyan szererncsés, hogy a rá- és neki szánt időt édesapja intenzíven, szeretettel, aktívan és vidáman tölti el, akkor a gyermekben - ennek a jóérzésű időszaknak a ritkasága miatt - ki fog alalkulni az a bizonyos hiányérzet, ami kiválthatja ezt a fajta túlzott ragaszkodást. Gondolkdojunk csak azzal a bizonyos józan paraszti ésszel: apát ugyanúgy szereti a kisgyerek, mint anyát, de előbbit jóval kevesebbet látja.

1. Változatosságot jelent a kis életében, amikor apa játszik vele: talán akkor még inkább előtrébe kerülnek a fiús játékok, talán apa jobban beleéli magát egy mozdonyvezető szerepébe :), apa más hangokat ad ki, mint anya, apa hangosabb, mint anya stb. stb.

2. Ha apa játszik a kisgyermekkel, akkor a rövid időből adódóan - szerencsés esetben - valószínű megszakítás nélkül foglalkozik a gyermekkel: nem szalad el kiteregetni, berakni egy új adag mosást, nem keveri meg néha a tűzhelyen készülő ételt, nem pakol gyorsan össze a gardróban, stb. stb. Ezek persze nem zavarják a gyereket akkor, amikor édesanyjával van, hiszen ezt szokta meg tőle. Apától pedig azt, hogy ő a játékidőt semmivel nem szakítja meg, együtt ér véget a közös móka.

3. És soha ne feledjük el: kisgyermekeink érzelmi világa minimális eltéréssel, de nagyon hasonlóan működik a miénkhez! Nekünk is vannak olyan időszakaink, amikor bizonyos ember, emberek társaságát, érintését, szeretetét jobban kívánjuk, mint a többiekét. Mi, felnőttek már meg tudjuk magunknak teremteni a lehetőségeket és körülményeket, hogy ilyenkor ezzel a bizonyos emberrel lehessünk, de a kisgyermek ezt úgy tudja csak tudtunkra adni, hogy az addigi viselkedésén változtat. Beszéd híjján még a sírással, kiabálással, testi kontaktusokkal (állandó kézfogás, szoros ölelgetések, csak az adott szülő öltöztetheti, fürdetheti, etetheti stb.) adja tudtunkra azt, hogy kis lelki világának melyik emberből van többre szüksége.

Ezen majdnem minden kisgyermek keresztül megy. Ne ijedjünk meg a jelenségtől, hanem próbáljuk meg lehetővé tenni Mazsolánk számára, hogy azzal a szülőjével a lehető legtöbb időt tölthesse. A másik felet pedig arra kérem és bíztatom, hogy eszébe ne jusson elkeserdeni, vagy vádolni magát, hogy netán rossz szülő, valamit elrontott esetleg, hanem fogadja el a helyzetet és legyen benne biztos, hogy előbb vagy utóbb vissza fog térni az a bizonyos folyócska a medrébe!

Jó hétvégét Nektek!

üdv,

Kiki

2011

2011.01.03. 19:50 - Kikimosoly

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Nem szokásom fogadalmakat tenni, így ezt idén is, illetve tavaly is kihagytam :) De elhatároztam, hogy ez az évem mosolygós és vidám lesz! Akik ismernek, tudják, hogy nálam ez egy alap tulajdonság, mégis, az élet nem mindig tette ezt lehetővé számomra az elmúlt időszakban. Ezért is döntöttem úgy, hogy keresni fogom az élet vidám és boldog pillanatait, akár a magam részére, akár úgy, hogy másoknak okozok örömet! :) Az egyik ilyen megnyilvánulásom maga a Kikimosoly oldal. Úgyhogy arra bíztatlak és kérlek Benneteket ismét, hogy írjatok nekem, miről olvasnátok szívesen az én tollamból és gondalatiamból, illetve kérdezzetek is gyermeketetekkel, nevelésükkel, viselkedésükkel kapcsolatban, mindenről, ami szemetek fényével kapcsolatos! :) Így még célirányosabban tudok ötleket adni, örömet okozni, és nekem is segítetek a témákat illetően! :)

Ha macerásnak érzitek ide beregisztrálni, akkor írhattok a bkrisztina10@gmail.com címre, vagy a facebookra is!

Nagyon boldog és mosolygós évet kívánok Nektek! :)

üdv,

Kiki

Bocsánat!

2010.12.29. 16:30 - Kikimosoly

Sziasztok!

Most vettem észre, hogy a legutolsó bejegyzésem utolsó egy harmada hiányzik. És fogalmam sincs, hova lett!?!? Nem tudom már úgy befejezni, ahogy eredetileg szólt, de összefoglalva annyit tudok mondani, hogy arra bíztatok minden Kedves Anyukát és Apukát, hogy ha anyagi lehetőségei megengedik, bátran adják gyermeküket idegen nyelveken is beszélő óvódákba, mert ebből Mazsolájuknak csak előnye származhat! Legyetek következetesek abban is, ha úgy döntötök, hogy a szülő egyike idegen nyelven fog beszélni a gyermekkel, ehhez tartsátok Magatok minden helyzetben, mindenkor!

Remélem, jövőre is sokan fogtok olvasni, igyekszem érdekes témákról írni Nektek!

Békés, sikerekben és vidám mosolygásban gazdag új évet kívánok minden Kedves Olvasómnak! Jövőre találkozunk! :)

üdv,

Kiki

Mindennapi élet több nyelven

2010.12.25. 11:22 - Kikimosoly

Üdv Nektek!

Mosolygós karácsonyt Nektek, kedves Olvasóim! :) Az idő szomorkás, de bízom benne, hogy a Ti hangulatotok ennek pont az ellenkezője: sok nevetéssel, mosollyal és öleléssel telik az ünnep!

A mai témakörömet is egy Olvasótól kaptam, és nagyon jó tippnek találtam. Már csak azért is, mert magamtól nem jutott eszembe erről írni, pedig nap, mint nap részese vagyok a dolognak. Na jó, nem csigázlak tovább Benneteket, lerántom a leplet: a többnyelvű nevelésről írok ma.

Amikor megfogalmazódott bennem, hogy óvónő szeretnék lenni, azért jártam be sok sok magánóvodát, mert egyben biztos voltam: szeretném a kellmeset a hasznossal összekötni. Azaz: ha már - a Szüleimnek hála - két nyelvet megtanultam, egyiket sem szeretném elfelejteni, márpedig ehhez az kell, hogy naponta használjam őket! Így született meg bennem a döntés, hogy ha óvoda, akkor csakis magán, mivel nagyon sok ilyen intézményben rendszeresen használják az idegen nyelveket. Mindenhol örömmel fogadtak, de kicsit váratott magára a dolog az elhatározás után, mert szükség volt a szakirányú végzettségre. Két év főiskola után találtam egy olyan ovit, ahol utolsó éves hallgatóként, megelőlegezett bizalommal felvettek főállású óvónőnek. A bizlamon túl persze volt próbanap és bemuatót foglalkozás (csak hogy lássátok, nem szimpátia és papír szerint veszik fel az óvónőket) és belevághattam abba, amire igazán vágytam. Rögtön kis csoportot kaptam, 15 lurkóval. És a nagy feladattal: német nyelven kell formálni, nevelgetni az apróságokat. Izgultam! Nem is kicsit! Nem a nyelv használata miatt, hanem a működést illetően. Magyar anyanyelvű, az anyukájuktól frissen elszakított gyermekek mit fognak szólni, ha én egyszer csak egy, a számukra teljesen ismeretlen nyelven kezdek el beszélni hozzájuk!?!? De eljött a nagy pillanat (két hetet vártunk a kolléganőmmel, amíg a gyerekek majdnem "sírásmentesre" beszoktak) és belevágtunk. Soha nem felejtem G. fiam hihetetlenül kifejező arcocskáját, amikor reggeli közben németül kérdeztem meg tőle, hogy kére még kenyeret. Rám nézett a macsakszemeivel és ezt mondta: Te most mit csinálsz itt, Kriszta?!?!? És erre is németül válaszoltam, ami aztán annyira hidegen hagyta, hogy a reggelijén túl semmi mással nem foglalkozott utána. Ez első napok, hetek dupla munkával teltek, de nem bántam! A korai nyelvtanítás egyik titka a vizuálitás megteremtése. Hogy amiről beszélünk, azt a gyermek azonnal lássa is. Legyen szó bármiről: ételek, mozgások, ruhák, emberek, időjárás, és még sorolhatnám. Mindig arra törekszem, a mai napig, hogy azonnal meg tudjam mutatni a gyerekeknek azt, amiről éppen beszélek. Az óvodai foglalkozások keretén belül, ha az adott témát nem tudom a maga valóságában eléjük tárni, akkor jönnek az évek alatt elkészített és féltve őrzött, általam rajzolt kártyák: ezek nélkül egy tapottat sem megyek sehova. Mindig a kezem ügyében vannak, hogy bármikor meg tudjam nekik mutatni azt, amiről beszélek. Foglalkozásokon kívül is. A gyeremekek memóriája és az agyuk a szivacsnál is gyorsabban szívja magába az információkat, különösen az ovis évek alatt. 6 év óvodai munka után is hatalmas meglepetéseket tudnak okozni Mazsoláim, hogy milyen gyorsan tanulnak meg új dolgokat. Az első sikereket mind német, mind pedig angol nyelven a minden nap használatos kij

Kistestvérre várva

2010.12.19. 16:07 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Régen jártam errefelé. Ne haragudjatok! A következő két hétben szeretnék sűrűbben írni Nektek. Az oviban már kitört a téli szünet, nincs akkora hajtás, mint az előző időszakban, úgyhogy úgy akarom szervezni az életemet, hogy több időm jusson erre az oldalra is! :)

Ahogy korábban írtam, kaptam olvasói leveleket téma-ötletekkel. Az egyikben felvetődött a kistestvér érkezése témakör. Azóta is nagyon sokat gondolkodom ezen, és most kicsit bátortalanul "vettem kezembe a tollamat". Hogy miért? Azért, mert én magam még nem vagyok édesanya, csupán nagyon sok 9 hónapot csináltam már végig anyukákkal. Ugyanakkor, hála Istennek, sokakat érintő téma ez! Úgy gondolom, hogy a kistestvérre való felkészülés és felkészítés mindenkinek mást jelent, mindenki máshogy várja ezt a nagy eseményt és a családjában is máshogy egyengeti az érkező jövevény útját. Úgy gondoltam, erről a témáról úgy írok Nektek, mintha érintett lennék a dologban, megosztom Veletek, én mit, hogy csinálnék a statisztaszerepben átélt tapasztalatok alapján.

Az új családtag érkezésének mikéntjének megosztása gyermekünkkel szerintem leginkább attól függ, hogy mennyi idős a leendő nagy testvér. Hiszen egy másfél-két éves apróságnak hiába mondjuk azt, hogy valaki lakik anya pocakjában addig a percig, amíg az a pocak nem kezd el szemmel láthatóan gömölyödni, nem fogja érdekelni a gyereket a téma. Ebben a korban a vizualitás az egyik legfontosabb kommunikációs forma, tehát szerintem nyugodtan várhatunk a nagy esemény megosztásával addig, amíg pocakunk nem szúr szemet szemünk fényének. Előbb-utóbb nyílván fel fog tűnni csemeténknek, hogy valamiért már nem tud úgy anya ölébe bújni, ahogy korábban lehetett, és persze a méretbeli különbség is szemet fog neki szúrni. Ilyenkor lehet a legőszintébben és a lehető legegyszerűbben mesélni arról, mi is történik most anya pocakjában. Ki van ott? Miért van ott? Hamarosan ki fog bújni onnan és akkor majd meg lehet simogatni és puszilgatni is. Időpontot nem érdemes mondani, hiszen ez a fogalom még ismeretlen a gyerekek számára 5-6 éves korukig, esetleg eseményhez lehet kötni a kistesó érkezésést: ha újra nyílni fognak a virágok vagy ha esni fog a hó, ha jön a Mikulás, vagy ha jönnek az angyalkák stb. stb. Keressünk mindenképpen valami, a gyermek számára is "kézzel fogható" eseményt, amihez kötni tudja majd a baba érkezésést.

Nem tudom elégszer leírni, hogy a korának megfelelően, de mindig őszintén válaszoljunk minden kérdésére! Lesz olyan gyermek, aki egészen addig fogja boncolgatni a témát, hogy hogyan került anya pocakjába az ő kistestvére, de lesz olyan is, aki beéri annyival, hogy anya pocakjában van most egy kisbaba, és egyszer majd ki fog onnan bújni és akkor majd ő is velük együtt lesz mindig. Szerencsére mindig akad a környezetünkben olyan ismerős, akinél szintén van kisbaba, ilyenkor lehet rájuk is hivatkozni, hogy pont ugyanolyan pici lesz a te testvérkéd, mint a barátod kishúga vagy kisöccse.

Meséljünk a gyermeknek arról, hogy milyen lesz az életünk, amikor a kis jövevény megszületett. Mondjuk el neki, hogy anyának most már két kisgyermeke lesz és hogy egy kisbabával hogyan kell bánni, mit kell csinálni, milyen gondoskodást igényel, mennyivel többet kell majd a babának segíteni, mint annak a gyermekünknek, aki már nagyobb és sok mindent meg tud csinálni egyedül is. Szóban is, és persze később tettekben is vonjuk be nagyobb mazsolánkat a bébi körülötti teendőkbe - korának megfelelően: fürdetésnél, pelenkázásnál, öltöztetésnél. Adjunk a nagy testvérnek feladatokat, amitől fontosnak érzi magát és nem lehet urrá rajta az az érzés, hogy kieresztett lett a testvér érkezésével. Igaz, hogy még nem vagyok édesanya, de a munkámnak köszönhetően látom és tudom, hogy milyen nagy feladat ez egy édesanyának: megosztani azt a figyelmet, amit eddig egy helyre kellett koncentrálnia mindenfajta erőfeszítés nélkül. De higyjétek el, az "osztódás" is menni fog, hiszen azt az új csöppséget is ugyanúgy fogjátok szeretni, mint a már meglévő(ke)t.

Kényes pont szokott lenni a szoptatás ideje: nagyon sok gyereknek abban az időintervallumban jut eszébe, hogy anya simogassa őt, menjen vele a wc-re, olvasson neki mesét, fogja a kezét, engedje, hogy odabújjon hozzá. Ösztönből működő reflex ez a nagyoknál: ugyanarra a közelségre vágyik a nagy, mint amit a pici megél a szoptatás alatt. Nem tudja még megfogalmazni, ezért írtam, hogy ez ösztönből működő érzés. Ilyenkor semmi esetre se zavarjuk el a gyereket, mert azzal fájó sebet ejthetünk a lelkén és akár hosszú távon is nyomot hagyhat a gyerekben. Ha úgy érezzük, egyedül nem tudjuk megoldani a helyzetet, kérjünk segítséget a férjünktől, esetleg anyukántól, aki jó esetben épp ott lehet velünk, de ne úgy, hogy elvitetjük magunk mellől a gyermeket!!! Vagy egyszerűen készüljünk fel a helyzetre: készítsünk oda egy mesekönyvet, amit fél kézzel is tudunk lapozgatni a nagyobbik gyeremekkel, míg a kicsi szopizik. Nem látok semmi kivetnivalót abban sem, ha ilyenkor NÉHA a kanapén összebújva bekapcsolunk egy-egy kedves, rövid mesét a nagytestvérnek. Mesenézés közben odabújhat hozzánk, simogathatjuk őt, kérdezhet tőlünk, mi is szólhatunk hozzá, tehát nem szűnik meg a kontaktus anya és gyermeke között. Ebből persze ne csináljunk rendszert, de néha bevethető! :)

A sok év alatt látottak alapján nagyon jól tudom, hogy ez egy nagy kihívás minden szülő és leendő testvér számára, de azt is örömmel jelenthetem ki, hogy millió sok család megoldotta már ezt a helyzetet zökkenőmentesen. Jogos, ha sok kérdés merül fel Bennetek, még az is érthető, ha féltek a szituációtól. De ezt tegyétek a legkevésbé, hiszen a temészetesség, a szeretet nagyon nagy segítség nevelő munkátokban, úgyhogy egy ilyen helyzetben bátran éljetek mindkettővel!!!

Lehet, hogy még eszembe jut ezzel a témával kapcsolatban egy-két gondolat, akkor mindenképpen megosztom majd Veletek! Addig is mosolygós és békés karácsonyi készülődést kívánok Mindenkinek!!!!

üdv,

Kiki

A karácsony akkor szép...

2010.12.11. 20:40 - Kikimosoly

Kedves Olvasóim!

Két héttel az év talán egyik legjelentősebb ünnepe előtt nem maradhatok én sem csöndben :) Kell erről az eseményről kicsit gyerekbarát szempontból is beszélgetni!

Az oviban már lázasan készülünk az ünnepi műsorral, hiszen mi egy héttel a jeles nap előtt fogunk szerepelni: énekelni, verset mondani és közösen fenyőfát diszíteni. Szerencsére a gyermekeim nagyon élvezik a készülődést, öröm velük együtt dolgozni, jó látni az arcocskájukat, ahogy próbálják utánam mondani vagy énekelni az előírt anyagot. Hozzáteszem, duplán dolgozunk, hiszen a műsor java részét angolul fogjuk előadni. Ezzel együtt lelkesedésük töretlen és csillogó szemeikből könnyű erőt meríteni.

Természetesen ajándékkal is fogunk készülni: ezt az utolsó hétre hagytam, hogy mindig egy dologra tudjunk összpontosítani. Ha már a dalok és versek alapjai a fülükbe lett varázsolva, festegetés közben is lehet gyakorolni. De ami mindenek felett a legfontosabb ebben a készülődési időszakban, hogy tisztában legyenek a karácsonyi ünnep lényegével. Szerintem senkit nem lep meg a tény, hogy a gyerekek elég jelentős részének az ajándékozáson túl nem jelent többet ez az esemény. Pedig mennyi minden másról is szól! Ez persze nagyon érthető ebben az anyagias és külsőségekről szóló világunkban, én pont emiatt kérlek Benneteket arra, hogy fordítsatok figyelmet a karácsony ünnepének lényegére.

Beszélgessetek velük arról, ahogy én is tettem már, hogy valójában mit is ünneplünk ezen a napon! Kinek a születését? Hol született? Miért ott született? Kik látogatták meg a kis Jézust? És arról is, hogy ki is valójában Jézus. Persze, egy hároméves gyereknem nem kell hittudományi előadást tartani, de ma már szerencsére erről a témáról is megjelentek olyan szép és jól értelmezhető képes mesekönyvek, amik segítségével nagyon sokat adhatunk át gyermekünknek.

Fontos velük tudatni azt is, hogy ez az ünnep a családról szól. Beszélgessetek velük arról, hogy miért fontos az együttlét: a szeretet, az összetartozás kifejezése. És természtesen ezt is minden gyermek korának megfelelően, egyszerűen, könnyen érhetően.

Amikor én kisgyerek voltam, a 24-ét a Keresztszüleimnél töltöttem az Öcsémmel együtt, hogy a Szüleim nyogodtan készülhessenek az estére. Így minden a legnagyobb titokban valósulhatott meg otthonunkban, és amikor mi 6 óra körül hazamentünk, és a havas csizmát a kopogós lakkcipőre cseréltük, megszólalt egy csengettyű, ami azt jelezte, hogy beléphetünk a karácsonyfát rejtő, titokzatos fényekbe burkolt szobába! Felemelő érzés volt!!! A mai napig hálás vagyok érte, hogy hosszú éveken át így élhettem meg ennek az ünnepnek a varázsát. Arról nem is beszélve, hogy minden évben valóra vált álmok testesültek meg a fa alatt lévő ajándékokban.

Most, hogy már nagyobb vagyok :), együtt készülünk az ünnepre. De ezt ugyanúgy szeretem, ahogy a kisgyermekkori változatot. Az ünnep nem vesztett semmit az értékéből, csak most úgy élem meg, hogy jobban része vagyok a készülődésnek, az én kezem munkája is benne lesz az esti pompában és ragyogásban. Közben jó dolog emlékezni, nosztalgiázni, feleleveníteni a régi emlékeket.

Azért írtam Nektek a gyerekkori emlékeimről, mert boldogan emlékezem vissza rájuk és hálás vagyok értük!!!! Ebből kiindulva bíztatlak Titeket arra, hogy ameddig csak lehet, őrizzétek meg a karácsony titokzatosságát gyermekeitek előtt, de ha úgy érzitek, vonjátok be őket is a készülődésbe. Ez persze már megtörténhet az ünnep előtt is a közös sütéssel, vásárlással, csomagolással. És a közös tevékenységek közben ismét lehetőség nyílik arra, hogy beszélgessetek apróságotokkal, válaszoljatok az őket foglalkoztató kérdeskre és együtt hangolódjatok a szeretet ünnepére!

Boldog készülődést Mindannyiótoknak!!!!

üdv,

Kiki