Sziasztok!
Szerda este van, hatalmas pelyhekben hull kint a hó, fogalmam sincs, hogyan jutok haza Budafokról, de valahogy biztosan! :) Fő az optimizmus és Imruskába (kisautóm) vetett végtelen bizodalmam! :) A két kisfiam már békésen szuszog, megint egy szuper délutánt és estét tudhatunk magunkénak!
A mai írásom nem szól másról, csak a puszta gondolataimról, elmélkedéseimről, meglátásaimról. Generátoruk az én áldott Édesanyám volt, akivel vasárnap, egy családi szülinapi összejövetel alkalmával beszélgettem és tette fel a következő - számomra is - érdekes kérdést:
Mamcika: miért van az, hogy egy gyermek, aki járt bölcsödébe az ovit nem tudja zökkenőmentesen elkezdeni? Egész konkrétan szerinted mi lehet annak az oka, hogy Te, aki szerettél bölcsibe járni, az oviban előről kezdtük a beszoktatást és szinte Te voltál az egyetlen olyan gyermek, akit szó szerint le kellett tépni az Anyukájáról, azaz rólam?!?!?
Nem válaszoltam Neki akkor és ott, csak mosolyogtam. Mert azóta eltelt 31 év és rengeteg mindent éltem meg. Akármilyen furcsán is hangzik, okosodtam :), tapasztaltabb lettem és a hivatásomnak köszönhetően végtelenül sokat tanultam a gyerekekről és a gyerekektől.
A válasz ott rejtőzik írásom címében: nincs erre magyarázat, nincs erre recept. Megint egy olyan élethelyzet, amire nem lehet tudományos választ adni. A józan paraszti eszemmel és a sok év alatt látottak alapján azt mondom, puszta genetika. Mert az a ragaszkodás, amit már 3 évesen is éreztem Édesanyám iránt, most is ugyanolyan intenzitással lüktet bennem. Maholnap 34 éves leszek, de Mamcika az az ember az életemben, akiért tűzbe mennék, autó elé ugranék, bármit megtennék. Pont úgy, ahogy az éppen rám bízott gyermekekért. Egy időben úgy gondoltam, hogy ez már szinte beteges, de aztán rájöttem, hogy ez badarság. Én így lettem összerakva, arról nem is beszélve, hogy annyi minden sok-sok-sok, felsorolhatatlanul jó dolgot, élményt, érzést és szeretetet kaptam Tőle, hogy a genetikámra ez csak rátett jó néhány lapáttal. Ilyen az élet. De ez nagyon jó! :) Hihetetlen biztonságot adó érzés, hogy van egy ember a világon, aki ugyanilyen önzetlenül szeret és Ő is képes lenne értem bármire. Tudom, nem kell kimondania :) Már tapasztaltam is... :) Ő most pontosan tudja, mi(k)re gondolok! :) Temészetesen nekünk is voltak vitáink, összetűzéseink, időszakok, amikor nem beszéltünk egymással, de én ezeket mindig úgy éltem meg, hogy egy darab meghalt bennem. Nem tartottak sokáig. De ezektől a vitáktól is csak erősödött a kapcsolatunk és mindketten levontuk a tanulságot a jövőnkre nézve.
Azt kívánom Nektek, Kedves Olvasóim, hogy Mindannyiotoknak legyen legalább egy ilyen ember az életében. Egy ember, akire a nap minden apró pillanatában számíthattok, akit zsigerből felhívtok akkor is, ha nincs konkrét mondanivalótok a számára! :)
Mamcikának, szeretettel!
üdv,
Kiki